2. Valúzia néma csarnokai

 

A hold még nem kelt föl, s a kertet ezüsttartókban lobogó fáklyák világították meg, mikor Kull helyet foglalt a számára odakészített trónuson Ka-nu, a nyugati szigetek nagykövete asztalánál. Jobbján a vén pikt ült, aki a legkevésbé sem hasonlított egy barbárságáról elhíresült nép nagykövetére. Ka-nu öreg volt és ravasz, emberöltők óta pallérozta magát a diplomácia művészetében. A szempárban, mely fürkészen vizslatta Kullt, nem izzott zsigeri gyűlölet; Ka-nu ítélőképességét nem homályosították el a törzsi hagyományok. A hosszú idő, amit a civilizált világ államférfiai között töltött, kisöpörte elméjéből az efféle pókhálókat. Az első kérdés, amit ilyenkor föltett magának, nem az volt, hogy: kicsoda-micsoda ez az ember?, hanem, hogy: hasznomra lehet-e, és ha igen, miben? Törzsi előítéletek az ő számára csak akkor léteztek, ha a saját javára tudta kamatoztatni őket.

Kull is figyelte Ka-nut, kurta félszavakat fűzve az udvariasan semmitmondó társalgásba, s közben azon tűnődött, belőle is ilyen torzképet fog-e gyúrni idővel a civilizáció. Mert Ka-nu puhány volt és pocakos. Sok-sok év fordult meg az égboltozaton, mióta utoljára kardot fogott a kezébe. No persze öreg volt, de Kull látott már nála vénebbeket is a csata sűrűjében forgolódni. Ha nem haltak erőszakos halált, a piktek általában sokáig éltek. Ka-nu mellett egy szépséges leányzó állt, hogy utánatöltse a boroskupáját, és bizony gyakran kellett emelgetnie a kancsót. Ka-nu közben sziporkázva szórta az adomákat és a szellemes megjegyzéseket, s bár Kull titkon megvetette szószátyárságáért, mégsem tudta kivonni magát körmönfont humorának hatása alól.

Az ünnepi társaság pikt főnökökből és diplomatákból állt; utóbbiak felszabadultan és vidáman viselkedtek, a harcosok formális udvariassága azonban rosszul leplezte feszengésüket. Kull mégis irigyelte kissé a lakoma kötetlen, szabad légkörét, mely annyira különbözött a valúziai udvar szigorú szertartásosságától. Ugyanilyen fesztelenség uralkodott az atlantisziak egyszerű táborhelyein is. Kull vállat vont.

Ka-nunak kétségkívül igaza van, amikor – már ami az ósdi szokásokat és előítéleteket illeti – egyszerűen megfeledkezik pikt mivoltáról; és ő, Kull is jobban tenné, ha valúziai bőrbe bújna és igyekezne valúziai fejjel gondolkodni.

Végül aztán, mikor a hold pályája legmagasabb pontjára hágott, Ka-nu, aki annyit evett-ivott ezen az éjszakán, mint három más ember, elégedett sóhajjal hátradőlt a heverőjen, és így szólt:

– Most menjetek, barátaim, mert a király meg én olyan dolgokról fogunk beszélni, amik nem valók gyermeki füleknek! Igen, te is, szépségem, csak előbb adj még egy csókot azzal a cseresznyepiros ajkaddal. úgy-úgy, mindjárt jobb; és most szaladj, rózsabimbóm!

Ka-nu egy pillantást vetett Kullra, aki mereven, komoran és elutasítóan ült mellette; a szeme hamiskásan megcsillant ősz szakálla fölött.

– Most azt gondolod, Kull – mondta hirtelen –, hogy ez a Ka-nu egy mihaszna vén kéjenc, akinek más se jár a fejében, csak a bor meg a nők.

Ez olyan váratlanul jött és annyira pontosan visszhangozta legtitkosabb gondolatait, hogy Kull egy pillanatra megdöbbent, bár arcizma rándulásával sem mutatta.

Ka-nu gurgulázva fölkacagott, hogy a pocakja is belerengett.

A bor vörös és az asszonyok elbűvölőek – vélte elnézően. – De. bakai... nehogy azt hidd, hogy az öreg Ka-nu összekeveri őket a komoly dolgokkal!

Megint nevetett, és Kull idegesen fészkelődni kezdett. Már-már úgy tűnt, mintha gúnyt űznének belőle; és a király szemében veszedelmes fények gyúltak, hasonlatosan a haragvó tigriséhez.

Ka-nu a boroskancsó után nyúlt, töltött magának, és kérdőn nézett Kullra, aki idegesen nemet intett.

– Igen – mondta Ka-nu helyeslőn –, vén fej kell az erős italhoz. Öregszem, Kull; miért irigylitek hát tőlem ti, fiatalok azt a kevés örömöt, amiben még részem lehet? Jaj nekem: barátok nélkül aggok el, és keserű szivvel hanyatlok majd a sírba.

Külseje és arckifejezése azonban ugyancsak meghazudtolta szavait. Kipirult képe valósággal ragyogott, szemeiben vidám szikrák táncoltak, az ősz szakáll szinte vendéghajnak tűnt alattuk.

Úgy néz ki, mint valami sunyi kis manó, gondolta Kull némi homályos nehezteléssel. A vén csirkefogó híján volt minden primitív erénynek, ami Kullt és az ő népét jellemezte, ám öreg napjaira csak annál elégedettebbnek tűnt.

– Hallgass ide, Kull! – mondta Ka-nu, mutatóujját intőn a magasba emelve. – Fiatal embert dicsérni mindig kockázatos, most mégis őszintén fogok veled beszélni, hogy elnyerjem a bizalmadat.

– Ha azt hiszed, hogy hízelgéssel.

– Ugyan már, ki beszél itt hízelgésről? A hízelgés csak az emberek lefegyverzésére jó.

Volt valami éber szikra Ka-nu tekintetében, valami hideg csillogás, ami nem illett lusta mosolyához. Ismerte az embereket, és tudta, hogy ha el akarja érni a célját ennél a tigrislelkű barbárnál, föl kell fednie a lapjait; mert akármilyen szövevényes hálót szőne szép szavakból, Kull ugyanolyan tévedhetetlenül szimatolná ki benne a hamisságot, mint farkas a csapdát.

– Te képes vagy rá, Kull – mondta, óvatosabban válogatva meg a szavait, mintha a törzsi tanácsban beszélne –, hogy hatalmasabbá tedd magad minden más királynál, és visszaadj valamit a régi fényéből Valúziának. Bizony. Engem nem érdekelne különösebben ez az ország – bár az asszonyai és a borai figyelemre méltóak –, ha nem úgy állna a helyzet, hogy minél erősebb Valúzia, annál erősebbek a piktek is. Mi több, ha egy atlantiszi viseli a koronát, a vezetése alatt egyszer még Atlantisz is egyesülhet.

Kull nyersen, gúnyosan felkacagott. Ka-nu régi sebre tapintott rá.

Atlantisz elátkozta a nevemet, mikor kivonultam a kőfalú városok világába hírnevet és vagyont szerezni. Mi. ők... ősi ellenségei a Hét Királyságnak; náluk jobban csak azokat gyűlölik, akik szövetségre lépnek velük. Badarságokat fecsegsz.

Ka-nu a szakállát simogatta és kifürkészhetetlenül mosolygott.

Nem, nem. Hagyjuk, tudom, mit beszélek. Egyszer vége lesz az örökös hadakozásnak, amiből senkinek semmi haszna; és elkövetkezik a béke és a boldogság kora, ahol ember embernek testvére a magasabb jó szolgálatában. Te el tudnád érni ezt. ha életben maradsz!

– Ha! – Kull szikár keze összezárult a kardmarkolaton, s oly fürgén és ruganyosan termett talpon, hogy Ka-nu ereiben – aki hajlamos volt úgy tekinteni a férfiakra, mint azok a telivér lovakra – az öreg vér forró lobot vetett. Valkára, micsoda bajnok! Acélinak és -idegek tökéletes összhangban, a harcos ösztön vezérlete alatt.

Ám ahogy megszólalt, Ka-nu gunyorosan megrovó hangjában nyoma sem volt a lelkesedésnek.

Ugyan már! Ülj vissza! Nézz körül! A kert kihalt, a székek üresek, kivéve a miénket. Csak nem tőlem ijedtél meg?

Kull lassan visszaereszkedett a trónusra, gyanakodva fürkészve maga körül.

– Velejéig barbár! – csóválta a fejét Ka-nu. – Azt hiszed, hogy ha az életedre törnék, éppen itt tenném meg, ahol a gyanú azonnal rám terelődne? Ejnye! A fiataloknak sokat kell még tanulniuk. Voltak itt ma este olyan főnökök, akik kutyául érezték magukat, csak mert az atlantiszi hegyek között születtél; te pedig titkon lenézel engem, mert pikt vagyok. Ugyan már! Számomra te Kull vagy, Valúzia királya; nem Kull, az atlantiszi martalóc, aki a rablóbandája élén végigportyázta a nyugati szigeteket. Te se a piktet lásd bennem, hanem a világ emberét, aki fölötte áll a kicsinyes torzsalkodásoknak. És a világ embere most azt kérdi tőled: ha holnap megölnének, ki lenne az új király?

– Blaal bárója, Kaanuub.

– Bizony. Ami nekem több okból sem tetszene, de elsősorban azért, mert ő csak egy báb, akit a háttérből irányítanak.

– Hogyhogy? Ő volt a legelszántabb riválisom, de nem tudok róla, hogy más ügyet is képviselt volna a magáén kívül.

– Az éjszakának füle van – felelte Ka-nu kitérően –, a világnak pedig kiskapui. De bennem megbízhatsz; és Lándzsás Bruléban is. Ide nézz!

A köntöse alól egy arany karpántot vett elő: szárnyas sárkányt formázott, háromszorosan körbetekeredve, három apró rubinszarvval a fején.

– Nézd meg figyelmesen! Brule ezt fogja viselni a karján, amikor holnap este felkeres majd; erről felismered. Bízz Bruléban, mint tenmagadban, és tedd, amit mond. Biztosítékul pedig.

És az öreg fürge mozdulattal, akár a lecsapó héja, előkapott a köntöséből valamit, ami egy pillanatra kísérteties zöld fénybe vonta őket; majd rögtön újra eltüntette.

– Az ellopott kő! – hőkölt vissza Kull. – A kígyótemplom zöld drágaköve! Valka! Ti voltatok? Miért mutatod meg nekem?

– Hogy megmentsem az életed. Hogy elnyerjem a bizalmadat. Hogy biztosítékot adjak. Az életem a te kezedben van. Ha akarnék, sem válhatnék árulóddá, hisz egyetlen szavadra végem.

Ám baljós szavak ide vagy oda, a vén csirkefogó holdvilágképe csak úgy sugárzott a vidámságtól, mint aki roppantul meg van elégedve önmagával.

– De miért szolgáltatod ki magad így nekem? – kérdezte Kull, aki egyre kevésbé tudta mire vélni ezt az egészet.

– Megmondtam. Most már látod, hogy nem akarlak becsapni, és holnap éjjel, ha Brule fölkeres, nem kell árulástól tartanod: nyugodtan megfogadhatod a tanácsait. Ennyi elég is. Odakint vár egy emberem, hogy visszakísérjen a palotába, király úr.

Kull fölállt.

– Hiszen nem mondtál el semmit!

– Ugyan már! Milyen türelmetlen ez a mai fiatalság! – Ka-nu most még jobban hasonlított egy furfangos manóra. – Eredj csak, álmodj trónusokról és koronákról és királyságokról; én is álmodni fogok itt a kertecskémben, borról és asszonyokról és illatos rózsákról. Járj szerencsével, Kull király!

Mikor elhagyta a kertet, Kull még egyszer visszanézett. Ka-nu lustán heverészett a kerevetén: egy kedélyes öregúr, aki nyájas elégedettséggel tekint a világra.

 

A kerten kívül egy lovas várt a királyra, és Kull kissé meglepetten látta, hogy ugyanaz a harcos, aki átadta neki Ka-nu meghívását. Egyikük sem szólt, mikor Kull a nyeregbe lendült, és nekivágtak az üresen kongó utcáknak.

A nappal lármás, tarka forgataga átadta helyét az éjszaka titokzatos csendjének. Az ezüstös holdsütésben a város még vénebbnek, még ódonabbnak tűnt. A villák és paloták roppant oszlopai gőgösen törtek a csillagok felé. A széles lépcsősorok némán és kihaltan emelkedtek, az emeleti traktusok sötétje úgy nyelte el őket, mintha a végtelenbe vesznének.

Lépcsők a csillagokba, gondolta Kull; a látvány kísérteties nagyszerűsége szárnyakat adott a képzeletének.

Csitt-csalt, csitt-csatt, csengtek az ezüstpatkók a széles, holdfényben úszó utcák kövezetén; rajtuk kívül semmi más nem zavarta a csendet. A város kora, a mögötte nyújtózó esztendők súlyával, nyomasztóan nehezedett a királyra; úgy érezte, mintha a nagy, néma épületek hangtalan gúnykacajjal kísérnék az útját. Vajon miféle kifürkészhetetlen titkokat rejtegetnek?

– Te fiatal vagy – suttogták a paloták, a templomok és a szentélyek –, mi öregek. A föld még az ifjúság vad lázában égett, amikor megépítettek minket. Te meg a törzsed, ti el fogtok tűnni, de mi legyőzhetetlenek vagyunk, elpusztíthatatlanok. Némán magasodtunk egy idegen világ fölé, mielőtt Atlantisz és Lemuria kiemelkedett az óceán habjaiból; és itt leszünk akkor is, ha zöld vizek hömpölyögnek majd Lemuria tornyai meg Atlantisz szirtjei fölött, s a nyugati szigetek egy új világ hegy ormai lesznek.

– Hány királyt láttunk már ezeken az utcákon lovagolni, mikor az atlantiszi Kull még röpke gondolat sem volt Ka, a teremtés madara elméjében? Vágtass csak, atlantiszi Kull; nálad nagyobbak jönnek majd utánad; nálad nagyobbak jártak itt előtted is. Porrá lettek mind; elfeledték őket; mi állunk; mi tudjuk; mi vagyunk. Vágtass, menj tovább, atlantiszi Kull; Kull, a király; Kull, a bolond!

És Kullnak olybá tűnt, mintha a paták csattogása átvenné a néma refrént, s kongva visszhangzó gúnnyal kalapálná bele az éjszakába:

Kull – a – királyi – Kull – a – bolond!

Süss, hold: egy király útját világítod meg! Ragyogjatok, csillagok: királyi menet fáklyái vagytok! És csattogjatok, ezüstpatkók: ti hirdetitek, hogy Kull átlovagol Valúzián!

Hahó! Ébredj, Valúzia! Kull lovagol itt, Kull király!

– Sok királyt láttunk mi már – suttogták Valúzia néma csarnokai.

Ilyen borús hangulatban ért Kull a palotába, ahol a testőrszolgálatot adó vörös vértesek eléje siettek, hogy átvegyék tőle a nagy csatamén kantárszárát és felkísérjék a lakosztályába. Ekkor a pikt, továbbra is mogorva hallgatásba burkolózva, egy indulatos rántással megfordította lovát és elviharzott, akár fantom az éjszakában. Kull feltüzelt fantáziájában megképzett a látvány, ahogy az óvilág démonaként száguld végig a néma utcákon.

Alvásra Kullnak nem maradt ideje, hisz mindjárt virradt. Az éjszaka utolsó óráit azzal töltötte, hogy fel-alá járkált a trónteremben és a történteket emésztette. Ka-nu semmit sem mondott el, mégis teljesen kiszolgáltatta magát neki. Mire célzott azzal, hogy Blaal bárója csak egy báb? Ki ez a Brule, aki holnap este el fog jönni hozzá, karján a titokzatos sárkánypánttal? És miért? És mindenekelőtt: miért mutatta meg neki Ka-nu a rontás zöld kövét, amelyet réges-régen loptak el a kígyótemplomból, s ha a szentély furcsa és félelmetes őrzői tudomást szereznének a hollétéről, háborúba döntenék érte az egész világot? Az ő bosszújuktól talán még az ádáz pikt harcosok sem tudnák megvédeni Ka-nut. De Ka-nu nem tart ettől, gondolta Kull; az agyafúrt vénember sohasem tenné ki magát ekkora veszélynek, ha nem állna arányban a várható nyereséggel. Csak azért csinálta volna az egészet, hogy elaltassa a király gyanúját, akit aztán annál könnyebben tőrbe csalhat? Vállalhatja-e egyáltalán Ka-nu a kockázatot, hogy a történtek után életben hagyja őt? Kull vállat vont, és leült a trónusára.

 

3. Akik éjszaka járnak

 

A hold még nem kelt föl, mikor Kull az ablakhoz lépett, kezét a kardja markolatán nyugtatva. Az ablakszárnyak a királyi palota belső kertjére nyíltak; éjszakai szellő játszott a függönyök fátyol szövetével, fűszernövények illatát lopva a helyiségbe. A király kinézett. A sétányok és lugasok elhagyatottak voltak; a gondosan nyírt díszfák formátlan árnyakká mosódtak a félhomályban; a közeli szökőkutak ezüstösen szórták vizüket a csillagfénybe, s a távolabbiak csobogása is idehallatszott. Itt nem járőröztek katonák; képtelenségnek tűnt, hogy bárki átjusson a szigorúan őrzött külső falakon.

A palota falait repkény nőtte be, s miközben Kull épp azon merengett, milyen könnyű volna felmászni rajta, az ablak alatt egy árnyék vált ki a sötétségből, és egy meztelen, barna kar nyúlt át a párkányon. Kull nagy kardja félig kiszaladt a hüvelyéből; aztán úgy maradt. Az izmos alsókaron ott csillogott a sárkánypánt, amit Ka-nu mutatott neki tegnap este.

A kar gazdája egy fára mászó párduc könnyed, ruganyos mozdulatával lendült át a párkányon, egyenest a szobába.

– Te vagy Brule? – kezdte Kull, majd meglepetten elhallgatott, nem minden bosszúság és gyanakvás nélkül; mert a jövevény az a harcos volt, aki tegnap hazakísérte a pikt követségről, előtte pedig összezördült vele a trónteremben.

A nevem Lándzsás Brule – felelte a pikt óvatosan; aztán közelről Kull arcába nézett, és alig hallható hangon azt suttogta: – Ka nama kaa lajerama!

Kull meghökkent.

– Hé! Mit zagyválsz itt nekem?

– Nem érted?

– Nem. Ezek idegen szavak, nem hasonlítanak egy nyelvre sem. és mégis, Valkára!. valahol, valamikor. mintha már hallottam volna őket.

– Igen. – A pikt nem erőltette meg magát a válasszal. Tekintete körbevillant a helyiségben, amit a király dolgozószobának használt. Berendezését vaskos pergamenkötegekkel megrakott polcok alkották, meg néhány asztal és heverő; a palota többi traktusának pompájához képest szinte kopárnak hatott. – Az ajtót ki őrzi?

– Tizennyolc vörös vértes. De hogy tudtál észrevétlenül bejutni a kertbe és felmászni a palotafalon?

Brule megvetően húzta el a szája szélét.

– A valúziai őrök vak bölények. A ringyóikat is el tudtam volna lopni az orruk elől. Se nem láttak, se nem hallottak, amikor átosontam közöttük. Ami meg a falakat illeti, repkény nélkül is boldogultam volna. Vadásztam én már tigrisre a tengerparton, mikor a metsző keleti szél befújja a sós ködöt a vízről, és megmásztam a legmeredekebb nyugati szirteket is. De most gyere. nem, előbb érintsd meg a pántot!

Föltartotta a karját, és mikor Kull csodálkozva engedelmeskedett, szemmel látható megkönnyebbüléssel sóhajtott fel.

– Jó. Most vesd le ezt a cifra gúnyát, mert ma éjjel olyan tettek várnak rád, amilyenekről soha egyetlen atlantiszi sem álmodott!

Maga Brule mindössze egy ágyékkötőt viselt, rövid, görbe karddal a derekán.

– Ki vagy te, hogy parancsolgatsz nekem? – kérdezte Kull kissé bosszúsan.

– Ka-nu nem mondta, hogy hallgatnod kell rám? – kérdezte a pikt ingerülten; a szeme megvillant. – Cseppet sem kedvellek, Kull király, de egyelőre fontosabb dolgom is van, mint veled civódni. Ahogyan neked is. Most pedig gyere!

Nesztelen léptekkel a szoba ajtajához vezette Kullt, ahol intett neki, hogy húzza félre a tolólapot és nézzen ki a folyosóra.

– Mit látsz?

– Csak az őröket.

A pikt bólintott, és intett Kullnak, hogy kövesse a szoba túloldalára. A szemközti falnál megállt, és matatott valamit a faborításon. Aztán könnyedén hátralépett, ugyanazzal a mozdulattal kardot vonva. Kull felhorkant, mikor az ügyesen álcázott rejtekajtó hang nélkül kitárult, szabaddá téve az utat egy gyéren megvilágított folyosóra.

– Egy titkos járat! – fakadt ki halkan. – És én nem tudtam róla! Valkára mondom, ezért valaki még megüti a bokáját!

– Csönd! – szisszent rá a pikt.

Brule bronzszoborként állt, minden idegszálával figyelve a leghalványabb neszekre; volt valami a viselkedésében, ami megbizsergette Kull fejbőrét, nem a félelem érzésével, hanem egyfajta borzongó várakozáséval. Aztán a pikt intett neki, és belépett a titkos ajtón, amely nyitva maradt mögöttük. A folyosó üres volt, de nem borította por, ami arra vallott, hogy rendszeresen használják. Valahonnan halványszürke fény derengett, a forrása azonban nem látszott sehol. Minden irányban ajtók sorakoztak, egymástól néhány lábnyira; erről az oldalról nem álcázták őket, a szobák felől viszont igen, Kull ezt tapasztalatból tudta.

– Kész méhkaptár ez a palota – mormolta.

– Igen. Éjjel-nappal figyelnek téged, király.

Brule viselkedése nagy hatást tett Kullra. A pikt lassan, óvatosan haladt, kissé görnyedten, kardját alacsonyan előreszegezve. Ha megszólalt, suttogva tette, tekintete éberen cikázott fel s alá.

A járat éles szögben elkanyarodott, Brule pedig vigyázva bekémlelt a sarok mögé.

– Nézz és láss! – súgta hátra. – De ne feledd: egy szót se! Egy hangot se, ha kedves az életed!

Kull óvatosan átpillantott a válla fölött. A kanyar után közvetlenül a folyosó egy lefele futó lépcsősorba torkollott. És ekkor Kull meghőkölt. A legfelső fokokon olt hevert az a tizennyolc vörös vértes, akiket ma éjjel a királyi dolgozószoba elé vezényeltek őrségbe. Brule ujjai markoltak a karjába, Brule hangja suttogott a fülébe; csupán ez tartotta vissza tőle, hogy bosszúszomjasan lecsörtessen a lépcsőn.

– Hallgass, Kull! Valka nevében, maradj csendben! – sziszegte a pikt. – Ezek a járatok most kihaltak, de így is sokat kockáztattam, mikor megmutattam neked őket, hogy higgy nekem. Most pedig vissza a dolgozószobádba! – Azzal megindult visszafelé, nyomában a királlyal, akinek fejében zavart gondolatok kavarogtak.

– Ez árulás! – morogta; acélszürke szeme szikrákat hányt. – Aljas és pokolian gyors! Ezek az emberek pár perce még őrségben álltak!

A dolgozószobába visszatérve Brule gondosan bezárta a rejtekajtót, majd intett neki, hogy húzza félre a tolólapot és nézzen ki a folyosóra. Kull engedelmeskedett – és elakadt a lélegzete. Mert odakint ott álltak az őrök, mini a tizennyolcan!

– Varázslat! – motyogta, félig kivonva kardját a hüvelyéből. – Halottak őrzik a királyt?

Igen! – jött Brule válasza alig hallhatóan; tekintetébe különös kifejezés költözött.

Egy pillanatra farkasszemet néztek, Kull homlokát ráncolva próbált olvasni a pikt kifürkészhetetlen arcában. Aztán Brule ajka megmozdult, hangtalan szavakat formálva.

A – kígyó – aki – beszél!

– Csend! – suttogta Kull, kezét Brule szájára tapasztva. – Ezt kimondani halál! Átkozott ez a név!

A pikt szeme nyugodtan tekintett vissza rá, nem csillant benne félelem.

– Nézd meg még egyszer, Kull király! Talán közben leváltották az őrséget.

– Nem; ugyanazok az emberek. Valka nevében, ez varázslat. ez őrület! Alig pár perce, hogy a tulajdon szememmel láttam őket holtan. Most mégis itt strázsálnak az ajtóm előtt.

Brule hátralépett, el az ajtótól; Kull gépiesen követte.

– Kull, mit tudsz a nép múltjáról, amelynek királya vagy?

– Sokat. és mégis keveset. Valúzia annyira régi.

Igen. – Brule szemében furcsa fények gyúltak. – Mi csak barbárok vagyunk, szinte csecsemők a Hét Királysághoz képest. Még ők sem tudják magukról, milyen idősek. Sem a szájhagyomány, sem a krónikások évkönyvei nem emlékeznek rá, mikor érkeztek az első emberek a tengerről, és mikor emelték az első városokat a partján. De, Kull, az emberek urai nem mindig voltak embereki

A király összerezzent. Tekintetük találkozott.

– Igen, a népemnek van egy legendája.

– Az enyémnek is! – vágott a szavába Brule. – Még azelőtt történt, hogy a szigetek szövetségre léptek Valúziával, a piktek hetedik hadifőnöke idejében, akit Oroszlánfognak hívtak; oly sok éve, hogy megszámlálni is nehéz. Tengerre szálltunk a nyugati szigetekről, megkerültük Atlantisz szirtjeit, és tűzzel-vassal rontottunk a valúziai partvidékre. Lándzsacsörgéstől visszhangzottak a fehér homokpadok, az égő várak fénye nappallá tette az éjszakát. És a király, Valúzia királya, aki ott esett el a véráztatta fövenyen.

A hangja elhalt; szótlanul néztek egymásra Kullal; aztán mindketten bólintottak.

– Valúzia vénségesen vén – suttogta Kull. – Mikor az ifjúkorát élte, Atlantisz és Mu hegyormai még csak szigetek voltak az óceánban.

Az éji szellő belopózott a nyitott ablakon. Nem az a friss, csípős fuvallat, amit Brule és Kull még otthonról ismert és kedvelt, hanem a múlt suttogó lehelete, elfeledett dolgok pézsmaillatával terhes; olyan titkokról sóhajtozott, amelyek már a világ hajnalán is ősrégiek voltak.

A falikárpitok megzizzentek, és Kull hirtelen csupasz kisgyereknek érezte magát a múlt mérhetetlen mélye előtt. Ismét elfogta a valótlanság furcsa sejtelme. Lelke eldugott zugaiban homályos, gigászi árnyak kéltek, iszonyú dolgokról sustorogva. Gyanította, hogy Brule is hasonlót élhet át.

A pikt merőn nézett az arcába; pillantásuk találkozott. Bár ellenségnek születtek, Kull most barátjának és harcostársának látta őt. Ahogy a vetélkedő párducok sarokba szorítva közösen fordulnak szembe a vadásszal, úgy kötött szövetséget ez a két barbár az őskorszak inhumán hatalmai ellen.

 

Brule ismét a titkos ajtóhoz vezette a királyt. Szótlanul léptek be rajta, s szótlanul indultak el a félhomályos folyosón, most az ellenkező irányban, mint az előbb. Kis idő múlva a pikt megállt, az egyik ajtóhoz simult, és intett Kullnak, hogy nézzen ki a rejtett kémlelőlyukon.

– Ez egy ritkán használt lépcsőre nyílik, ami a dolgozószobád előtti folyosóra visz.

Figyelőállásba helyezkedtek, és a lépcsőn nemsokára egy alak jelent meg, nesztelenül lépkedve fölfelé.

– Tu! A főtanácsosom! – horkantotta Kull. – Éjnek évadján, csupasz tőrrel a kezében! Mit jelentsen ez, Brule?

– Gyilkosságot és aljas árulást! – sziszegte Brule. – Ne! – fogta vissza Kullt, aki fel akarta tépni az ajtót. – Ha itt csapsz le rá, végünk; többen is vannak lejjebb a lépcsőn. Kövess!

Futólépésben siettek vissza. Brule gondosan becsukta maguk mögött a rejtekajtót, aztán egy ritkán használt, kisebb helyiségbe vezette Kullt a dolgozószoba túloldalán. Itt egy félhomályos zugban félrehúzta a faliszőnyegeket, és a királlyal együtt elrejtőzött mögöttük. Teltek a percek. Kull hallotta, ahogy a szellő a másik szobában a függönnyel játszadozik, s olybá tűnt neki, mint a szellemek mormolása. Aztán nyílt az ajtó, és Tu surrant be rajta, a királyi főtanácsos. Miután a dolgozószobát üresen találta, nyilván a legvalószínűbbnek tetsző helyen kereste tovább az áldozatát.

Nem csapott zajt, a tőrét magasra emelte. Egy pillanatra megtorpant, körülnézett az üresnek látszó szobában, ahol egyetlen szál gyertya világított. Aztán óvatosan megindult előre, szemlátomást nem értve, hová tűnhetett a király. Megállt a rejtekhely előtt, és.

– Öld meg! – sziszegte a pikt.

Kull egyetlen hatalmas tigrisugrással a szoba közepén termett. Tu megpördült, ám a villámgyors támadás nem hagyott neki időt a védekezésre. Acél villant a félhomályban s csikordult meg a csonton, ahogy Tu hanyatt bukott, a lapockái közül kimeredő kardpengével.

Kull fölé hajolt, fogát gyilkos vicsorra csupaszítva; busa szemöldökét összevonta, alatta a szeme, akár szürke jég a hideg tengeren. Aztán elengedte a markolatot és hátrahőkölt, iszonyodva és szédülten, gerincén végigfutott a borzadály.

Mert ahogy nézte, Tu arca furcsán homályossá és bizonytalanná vált; a vonások hátborzongató módon szétfolytak és elmosódtak. Aztán, mint egy szertefoszló ködmaszk, az arc hirtelen eltűnt, s a helyén egy szörnyeteg kígyófej meredt rá dülledt szemekkeli

– Valka! – csuklott fel Kull; veríték verte ki a homlokát. – Valka!

Brule előrehajolt. Arcizma se rezzent, ám a szeme csillogása visszatükrözött valamit Kull iszonyatából.

– Húzd ki a kardod, király! – mondta. – Sok tennivalója lesz még.

Kull tétován nyúlt a markolat után. Lúdbőrözött a háta, ahogy lábát nekivetette az előtte fekvő förtelemnek; s amint az ocsmány pofa az izmok utolsó, görcsös rándulására kinyílt, a hányingerrel küszködve hőkölt vissza tőle. Aztán elfogta a düh, amiért gyöngének mutatkozott, egyetlen rántással kitépte kardját a névtelen dögből, amely Tu, a főtanácsos képében lopózott be hozzá, majd tüzetesen szemügyre vette. Szakasztott mása volt egy igazi embernek, a hüllőfejtől eltekintve.

– Egy ember, aki kígyófejet visel a nyakán! – mormolta Kull. – Szóval ez a kígyóisten egyik papja?

– Igen. Tu mit sem sejtve alszik a szobájában. Ezek az ördögök bármilyen alakot magukra tudnak ölteni. Valami varázslattal bűbájos hálót szőnek az arcukra, mint amikor a színészek maszkot húznak, így bárkinek a képében megjelenhetnek.

– Tehát igazak a régi legendák – tűnődött a király. – A suttogva terjedő mesék, amiket senki nem mer nyíltan a szájára venni, nehogy istenkáromlóként végezze. Valkára, én gyanítottam. azt hittem, hogy. de olyan hihetetlen az egész! Ha! Az őrök az ajtóm előtt.

– Ők is kígyóemberek. Várj! Mit akarsz csinálni?

– Megölöm őket! – szűrte Kull a fogai között.

– Ha lesújtasz, a fejre tedd – mondta Brule. – Tizennyolcan vannak az ajtód előtt, és talán még egyszer annyian a folyosókon. Figyelj, király: Ka- nu hírét vette az ellened szőtt ármánynak. A kémei beszivárogtak a kígyópapok legbelső szentélyeibe, és megneszelték, hogy valami készül. A palota titkos járatairól már régóta tudott; parancsára az elmémbe véstem az alaprajzukat, és ma éjszaka eljöttem segíteni neked, nehogy te is olyan halált halj, mint Valúzia más királyai. Egyedül jöttem, hogy ne keltsek gyanút; ha többen vagyunk, nem biztos, hogy észrevétlenül be tudtunk volna jutni hozzád. Nagyrészt már láttad, mit forraltak ki ellened. Az ajtód előtt kígyóemberek posztolnak, ez meg itt Tu képében mindenütt szabadon mozoghatott a palotában. Reggel az igazi őrök újra ott lesznek a helyükön, de nem tudnak semmit, nem emlékeznek semmire; tökéletes bűnbakok, ha a merénylet sikerül. Most várj egy kicsit, míg eltakarítom ezt a dögöt.

Azzal a pikt a vállára emelte az undok tetemet, és eltűnt vele egy másik rejtekajtón keresztül. Kull magára maradt kavargó gondolataival. A hatalmas kígyó papjai. hányan lappanghatnak vajon az országában? Hogyan különböztetheti meg a hamisat az igaztól? Hányan emberek még bizalmas tanácsosai és tábornokai közül? Megbízhat még egyáltalán valakiben?

 

Nyílt a rejtekajtó, és Brule lépett be rajta.

– Gyors voltál.

– Igen. – A harcos közelebb lépett, a padlót nézve. – Vérfolt maradt a szőnyegen. Látod?

Kull lehajolt; a szeme sarkából vette észre a gyors mozdulatot, az acél villanását. Akár az elpattanó íjhúr, egyenesedett ki, és fölfelé szúrt. A pikt teste összerándult a kardpengén, fegyvere csengve hullott a földre. Kull zord elégtételt érzett, hogy az áruló attól a villámgyors, fölfelé irányuló döféstől lelte halálát, amely népének kedvelt harci fogása volt. Aztán, ahogy Brule teste lecsúszott a kardról, hogy mozdulatlanul elterüljön a padlón, az arca megfolyósodott és elhomályosult. Mialatt Kull visszafojtott lélegzettel, borzongva nézte, az emberi vonások eltűntek, helyükön egy hatalmas kígyó undok pofája ásított; a dülledt szempárból még holtában is ősi méreg sütött.

– Egész idő alatt kígyópap volt! – hördült fel a király. – Valka! Micsoda ármányos terv! És Ka-nu, ő miféle szerzet? Kivel beszéltem én a kertben? Mindenható Valka! – A háta beleborsózott a gondolatba. – Emberek-e egyáltalán Valúzia lakói, vagy pedig kígyók mindannyian?

Zaklatottan állt, s közben fél szemmel fölfigyelt rá, hogy a lény karjáról, akit Brule néven ismert, hiányzik a díszpánt. Zajt hallott maga mögül; sarkon pördült.

Brule lépett be a rejtekajtón.

– Állj! – A pikt karján, amit védekezőn emelt a király kardja elé, ott csillogott a háromszorosan tekeredő sárkány. – Valka!

Brule megtorpant, majd zord mosolyra húzta ajkát.

– A tengeristenekre! Ezek a fajzatok ördögien ravaszak! Egyikük bizonyára meglátott a járatban, ahogy a hullát cipeltem, és magára öltötte az alakomat. Nem baj; mindjárt eltüntetem ezt is.

– Ne közelíts! – Kull hangjában halálos fenyegetés csengett. – Két ember a szemem láttára változott kígyóvá! Honnan tudjam, hogy te valódi vagy?

Brule felnevetett.

Két dologból, Kull király. Egyetlen kígyóember sem viselné ezt – mutatott a sárkánypántra –, és ezeket a szavakat sem képes kiejteni. – És Kull ismét hallotta a különös bűvigét: – Ka nama kaa lajerama.

Ka nama kaa lajerama – ismételte el gépiesen. – Valka nevében, hol hallottam én ezt? Biztos vagyok benne, hogy soha. és mégis, mégis.

– Igen, Kull, emlékszel – mondta Brule. – Ezek a szavak ott lappanganak elménk sötét zugaiban; bár ebben az életedben sosem hallottad őket, a letűnt korokban oly mélyen bevésődtek halhatatlan lelkedbe, hogy visszhangozni fognak benne, amíg csak újjászületsz, a világ végezetéig. Véres és zord időkből maradtak ránk, hosszú-hosszú évezredekkel ezelőttről, amikor az első emberek őrszavai voltak az Óvilág félelmetes szörnyeivel vívott harcban. Mert az emberek szájára és nyelvére vannak szabva; rajtuk kívül senki sem tudja kiejteni őket. A jelentésük rég feledésbe merült, maguk a szavak azonban megmaradtak.

– Igaz – mondta Kull. – Emlékszem a legendákra. Valka!

Elakadt a lélegzete, mert ekkor – akárha titkos ajtó tárulna fel hangtalan – ködös, földerítetlen mélységek nyíltak meg a tudatában; egy pillanatra olybá tűnt neki, mintha visszatekintene az újjászületések végtelen láncolatán, s a bizonytalan, kísérteties homályban fantomalakok merülnének föl előtte a halott századokból – félelmetes szörnyekkel harcoló emberek, amint megtisztítanak egy ifjú világot az iszonyattól. A szürke, folyton változó háttér előtt lidércnyomásos idegen formák mozogtak, a félelem és az őrület szülöttei; közöttük pedig az ember, az istenek tréfája, a vak, oktalan porszem, amint konokul küszködik a hosszú, véres úton, melyet a végzet jelölt ki számára, bár fogalma sincs, hová vezet; dühöngve botorkál, mint holmi nagyra nőtt, gyilkos gyermek, valahol mégis ott lappang benne az isteni tűz szikrája. Kull reszketve simított végig a homlokán; ezek a váratlan pillantások az emlékezet szakadékába mindig megrendítették.

– Már nincsenek többé – mondta Brule, mintha legtitkosabb gondolataiban olvasna. – A madárasszonyok, a hárpiák, a denevéremberek, a repülő ördögök, a farkasnép, a démonok, a manók. mind eltűntek, kivéve az olyan lényeket, mint ez itt, meg néhány farkasszülöttet. Hosszú és rettenetes volt a háború, véres évszázadok teltek el, miután az első emberek kiemelkedtek a majomlétből és szembeszálltak a világ régi uraival. Végül övék lett a győzelem, oly hosszú idővel ezelőtt, hogy már az emléke is csak ködös legendákban él. Legtovább a kígyónép dacolt velük, ám végül őket is legyőzték, s kikergették a föld pusztaságaiba, hadd sorvadjanak el a közönséges kígyókkal párosodva, mígnem – jövendölték a bölcsek – rút fajzatuk írmagja is kivész. De az emberek elpuhultak és elkényelmesedtek, elfeledték a régi háborúkat, a kígyók pedig fondorlatos álcában visszatértek. Új harc kezdődött, más, mint az előző: csöndesebb és kegyetlenebb. Az óvilág túlélői tiltott bölcsességükkel fölvértezve elvegyültek az emberek között, mindenféle formában és alakban, s titkon űzték tovább sötét praktikáikat. Senki sem tudta, ki valódi és ki utánzat. Senki sem bízhatott senkiben. Ám az emberek végül megtalálták a módját, hogyan különböztessék meg az igazit a hamistól. A sárkányt tették meg hadijelvényüknek, a szárnyas őshüllőt, mely réges-régen, még az ő koruk előtt a kígyó legfélelmetesebb ellensége volt; és használni kezdték az őrszavakat, amiket tőlem hallottál, és csak emberi száj tudja őket kiejteni. Így hát ismét ők győztek; de még mindig munkált bennük a majom örökség, nem tudtak figyelni arra, ami nem volt folyton az orruk előtt; az ördögök kivárták, míg elfelejtik őket, és másodszor is visszatértek. Ezúttal papok képében jöttek; és mert az emberiség addigra a nagy jómódban és fényűzésben elvesztette a régi hitét, meghirdettek számára egy új, igazabb vallást, szörnyűséges kultuszt alapítva a kígyóisten tiszteletére. Hatalmuk akkora, hogy ma az életével játszik, aki tovább meri adni a kígyónépről szóló régi meséket. Az emberek megint leborulnak az új alakot öltött kígyóisten előtt; és amilyen vak bolondok, nem látják, hogy ugyanaz a hatalom, amit sok-sok éve megdöntöttek. A kígyók most megelégednek a papi palásttal, de. – Brule elhallgatott.

– Folytasd! – Kull érezte, hogy a tarkóján fölmered a szőr.

– Voltak királyok Valúziában, akik emberként uralkodtak – suttogta a pikt –, de kígyóként haltak meg a csatamezőn. mint az, aki Oroszlánfog lándzsáján lehelte ki a lelkét, mikor felprédáltuk a Hét Királyság partjait. Hogyan lehetséges ez, Kull? Ezek a királyok anyától születtek és emberek közt nőttek fel! Csak egy magyarázat van: az igazi királyokat titokban megölték – ahogy téged is megöltek volna ma éjjel –, és a Kígyó papjai uralkodtak helyettük, mindenkit elámítva.

Kull elsercintett egy kurta szitkot.

– Igen, szerintem is. Aki meglát egy kígyópapot, halál fia, ez köztudott. Sohasem mutatkoznak a külvilág előtt.

– A Hét Királyság politikája zavaros ingovány – mondta Brule. – Sokan tudnak róla, hogy a Kígyó kémei itt rejtőznek közöttünk; egyesek – mint Blaal bárója, Kaanuub – még szövetségre is lépnek velük; de hiába vesznek gyanúba valakit, nem mernek szólni ellene, mert félnek a bosszútól. Senki sem bízik a másikban, és egyetlen államférfiban sincs annyi bátorság, hogy nyíltan kimondja, amit mindannyian gondolnak. Ha biztosra mehetnének, ha egy kígyóember vagy egy összeesküvés nyilvánosan lelepleződne előttük, az nagy csapás lenne a Kígyó hatalmára, mert akkor mind összefognának, kirostálva maguk közül az árulókat. Ka- nu az egyetlen, aki elég ravasz és merész volt hozzá, hogy fölvegye velük a harcot; de a terveikről még Ka-nunak is csak annyit sikerült megtudnia, amennyit nekem elmondott. Felkészített rá, nagyjából mire számíthatok – és úgy is történt, legalábbis eddig. Ám a tudományom itt véget ér: mostantól csak a saját szerencsénkre és ügyességünkre hagyatkozhatunk. Azt hiszem, itt egyelőre biztonságban vagyunk: a kígyók odakint nem merik elhagyni a posztjukat, nehogy feltűnjön az igazi embereknek. De biztos lehetsz benne, hogy holnap valami mással fognak próbálkozni. Hogy mivel, azt senki meg nem mondhatja, még Ka-nu sem; de nekünk együtt kell maradnunk, Kull király, míg győzünk vagy meghalunk. Jöjj velem; vigyük ezt a dögöt oda, ahová a másikat rejtettem.

 

Kull követte az ocsmány terhet cipelő piktet, át a rejtekajtón és végig a félhomályos folyosón. Lábuk a vadon ösvényeihez szokott, a kövezeten alig csapott zajt. Szellemek gyanánt suhantak a kísérteties derengésben. Kull csodálkozott, hogy a járatok ilyen kihaltak; minden kanyarban várta, hogy valami félelmetes jelenésbe futnak. Gyanakvása visszatért: csak nem akarja a pikt kelepcébe csalni? Egy-két lépessel lemaradt mögötte, kardját döfésre készen a hátának szegezte. Ha árulást forral, Brule fog előbb meghalni. Ám ha a pikt észrevette bizalmatlanságát, nem mutatta. Nyugodtan gyalogolt előtte, míg egy poros, rég nem használt helyiséghez értek, penésztől elnehezült függönyökkel. Brule félrehúzta őket és mögéjük rejtette a tetemet.

Aztán megfordultak, hogy visszatérjenek a dolgozószobába. Brule ekkor oly hirtelen torpant meg, hogy közelebb járt a halálhoz, mint hitte volna; mert Kull idegei pattanásig feszültek.

– Valami mozog a folyosón – sziszegte a pikt. – Ka-nu azt mondta, ezeket a járatokat nem használják, de.

Kardot húzott, és kiosont a folyosóra; Kull éberen a nyomában.

Nem messze tőlük valami különös, sápadt fény derengett, egyre közelebbről. Feszülten vártak, hátukat a falnak vetve; hogy mire, nem tudták, de Kull hallotta Brule idegesen sziszegő lélegzését, és megnyugodott, hogy bízhat benne.

A derengésből bizonytalan alak bontakozott ki, többé-kevésbé emberforma, ám áttetsző és illékony, mint holmi ködfoszlány. Ahogy közeledett, egyre tisztábban látszott, de így sem tűnt egészen valóságosnak. Egy arc nézett rájuk, egy nagy, fénylő szempár, melyben évszázadok gyötrelme tükröződött. Vonásai megkoptak és kifakultak; nem volt bennük semmi fenyegető, csupán mérhetetlen szomorúság. És az arc. ez az arc.

– Mindenható istenek! – lehelte Kull; lelkébe jeges ujjak markoltak. – Ez Eallal, Valúzia ezer éve halott királya!

Brule hátrahőkölt, amennyire csak a fal engedte. Szeme iszonyodva kerekedett el, a kard reszketett a kezében; most először vesztette el az önuralmát ezen a borzadályos éjszakán. Kull büszkén és dacosan állt, haszontalan kardját ösztönösen előreszegezve; a háta borsódzott, a haja égnek meredt, de még így is a királyok királya volt, aki holtakkal s élőkkel egyaránt kész szembeszállni.

A fantom nyílegyenesen jött, ügyet sem vetve rájuk. Mikor elhaladt mellettük, Kull hátrahőkölt; jeges léghuzat simított végig az arcán, akár a sarki hómezők lehelete. A jelenés lassú, hangtalan léptekkel ment tovább, mintha a világ minden béklyója az ő lábát húzná, és eltűnt egy folyosókanyarban.

– Valka! – motyogta a pikt, letörölve homlokáról a hidegen gyöngyöző verítéket. – Mi volt ez, kísértet?

– Igen! – Kull csodálkozva ingatta a fejet. – Nem ismerted fel? Ez Eallal volt, aki ezer éve uralkodott Valúziában, míg rá nem találtak iszonyú mód meggyilkolva a tróntermében. amit azóta Elátkozott Teremnek hívnak. Nem láttad a szobrát a királyok emlékcsarnokában?

– De igen, most már emlékszem. Az istenekre, Kull! Újabb bizonyság a kígyópapok sötét hatalmára – ezt a királyt ők ölték meg, s a lelke örök időkre a rabszolgájuk lett! Mert a bölcsek mindig úgy tartották, hogy aki a kígyónép kezétől pusztul el, az a túlvilágon szolgálni tartozik őket.

Kull összeborzadt.

– Valka! Micsoda sors! Ide hallgass. – Ujjai acélkapcsokként fonódtak Brule inas karjára. – Ide hallgass! Ha ezek az ocsmány szörnyek halálos sebet ejtenek rajtam, ígérd meg, hogy szíven szúrsz a kardoddal és megváltod a lelkemet a kárhozattól! Esküdj!

– Esküszöm, Kull – válaszolta Brule; ádáz tekintete felszikrázott. – Te pedig esküdj, hogy megteszed ugyanezt nekem!

Kemény kézfogás pecsételte meg a véres ígéretet.

 

4. Maszkok

 

Kull a trónusán ült, és komoran meredt a feléje forduló arcok tengerére. Egy udvaronc éneklő hanglejtéssel szónokolt, de ő alig hallotta. Nem messze tőle Tu, a főtanácsos várta az utasításait; valahányszor ránézett, borzongás fogta el. Az udvar élete ugyanolyan nyugodtnak látszott, mint a tenger tükre apály és dagály között. A merengő király számára már-már álomnak tűnt minden, ami tegnap éjszaka történt – míg tekintete a trónus karfájára nem esett. Ott egy barna, inas kéz pihent, csuklóján sárkányos aranypánttal; Brule állt a trónja mellett, s időnként nyomatékosan a fülébe súgott, hogy hazaszólítsa gondolatait a valótlanság világából, ahová rendre elkószáltak.

Nem, a tegnapi lidércnyomást nem álmodta. Ahogy itt ült a nagy fogadóteremben és figyelte az udvaroncokat meg a diplomatákat, az előkelő hölgyeket és urakat, kezdte merő káprázatnak látni az arcukat, furamód álságosnak, a valóságot megcsúfoló árnynak. Mindig is maszkok voltak számára, ám eddig elnéző megvetéssel tekintett rájuk, mert tudni vélte, mit rejtenek: sekélyes, kisszerű lelkeket, kapzsiságot, mohóságot, ármánykodást. Most viszont baljós előérzet kerülgette, ingoványos talajon járt, a sima maszkok alatt megfoghatatlan iszonyat lappangott. Miközben egy-egy nemesúrral vagy tanácsossal udvariaskodott, szinte látni vélte, ahogy a mosolygó arc füstként szertefoszlik, s félelmetes kígyópofa tátog a helyén. Vajon hány inhumán szörny lehet most a teremben, akik emberarcok delejes álcája mögül törnek az életére?

Valúzia. az álmok és rémálmok országa. fantomok uralta árnyvilág, melyek lopva közlekednek a festett függönyök mögött, gúnyt űzve a trónon ülő bábkirályból. aki maga is árnyék csupán.

De nem magányos árnyék; mert ott állt mellette Brule, rezzenéstelen arccal és sötéten csillogó szemekkel. Brule egy igazi férfi! Kull érezte, hogy barátságuk valósággá szilárdul; megköt, mint a habarcs; túlnő az alkalmi szövetség keretein.

Egyáltalán mi valóságos az életben? – merengett. – A becsvágy, a hatalom, a büszkeség? A férfiak barátsága, az asszonyok szerelme – amit Kull soha nem ismert –, a harc, a zsákmány, vagy micsoda? Ki az igazi Kull: aki most a trónon ül, vagy az a másik, aki megmászta az atlantiszi hegyeket, portyát vezetett a nyugati szigetekre, és nagyokat kacagott az Atlanti-tenger zölden zúgó habjain? Hogyan lehet valaki egyetlen emberöltő alatt ennyi különböző személy? Mert Kull tudta, hogy sok-sok Kull létezik, és eltűnődött rajta, melyikük az igazi. A kígyópapok a mágiájukkal végső soron nem tettek egyebet, csak egy lépéssel továbbmentek; hisz minden ember maszkot visel, és mindenkinek számtalan maszkja van; és Kull azon töprengett, vajon valahol legbelül nem minden maszk mögött a kígyó lapul-e.

Ilyen furcsa és komor gondolatokba merülve ült a trónusán, míg az udvaroncok jöttek-mentek, az apró-cseprő ügyek elintéződtek, s a király végül magára maradt Bruléval a trónteremben – nem számítva az álmos szolgákat.

Kull fáradtnak érezte magát. Sem ő, sem Brule nem aludt tegnap este, Kull pedig még azelőtt sem, amikor Ka-nu kertjében először nyert betekintést a rá váró furcsa eseményekbe. Az éjszaka hátralévő részében, miután visszatértek a titkos folyosókról a dolgozószobába, nem történt semmi különös, de egyikük sem mert vagy akart lepihenni. Kullal, akit a farkasok elnyűhetetlen vitalitása hajtott, vad ifjúkorában gyakran megesett, hogy napokig nem hajtotta álomra a fejét; ám a szakadatlan lázas gondolkodás és a tegnapi idegtépő tapasztalatok most igencsak kimerítették. Alvásra volt szüksége, de eszébe sem jutott aludni. És ha eszébe jut, akkor sem kockáztatta volna meg.

Volt ugyanis még valami, ami szerfölött nyugtalanította. Noha Bruléval végig szemmel tartották az őröket a dolgozószoba előtt, mégsem vették észre, mikor cserélték le őket; mert reggel a katonák mind el tudták ismételni Brule bűvigéjét és nem emlékeztek semmi szokatlan eseményre. Meg voltak győződve róla, hogy ugyanúgy őrségben álltak egész éjjel, mint máskor, és Kull óvakodott ellentmondani nekik. Nem kételkedett benne, hogy valódi emberek, de Brule teljes titoktartást tanácsolt, ő pedig megfogadta.

Brule most a trónushoz hajolt, és lehalkította a hangját, hogy a legszemfülesebb szolga se tudja kihallgatni.

Azt hiszem, Kull, nemsokára lecsapnak. Ka-nu az előbb titokban jelzett nekem. A papok persze tudják, hogy a tervük megbukott, azt viszont nem, hogy mi mennyit tudunk. Fel kell készülnünk mindenre. Ka-nu a pikt főnökökkel hallótávolságon belül marad, míg így vagy úgy, de el nem dől a dolog. Hah, Kull: ha itt a pengék döntenek, Valúzia utcái és palotái vérben fognak fürödni!

Kull zordan elmosolyodott. Bármiféle cselekvést ádáz örömmel fogadott volna. Ez a bolyongás a mágikus káprázatok útvesztőjében rendkívüli módon idegesítette. Kardok csengésére és villogására vágyott, a harc mámoros szabadságára.

Ekkor Tu visszatért a trónterembe, a többi tanácsos kíséretében.

– Király úr, itt a koronatanács ideje. Kész vagyunk követni felségedet a tanácsterembe.

 

Kull fölállt. A tanácsosok utat nyitottak neki, térdre ereszkedtek, ahogy elhaladt előttük, majd kiegyenesedtek és követték. Néhány szemöldök a magasba szaladt, amikor Brule kihívón a király nyomába szegődött, de senki nem tett ellenvetést. A pikt a barbár betolakodók dacos pillantásával mérte végig a sima arcú tanácsurakat.

A csapat átvágott a csarnokokon és bevonult a tanácsterembe. Az ajtót bezárták, ahogy a szokás előírta, a tanácsosok rangsor szerint elhelyezkedtek az uralkodói emelvény előtt. Brule a király mögött állt meg, eleven bronzszobor gyanánt.

Kull egy gyors pillantással fölmérte a termet. Itt biztosan nem kell árulástól tartania. A tanácsurak tizenheten voltak, jól ismerte valamennyit; mind őt támogatták, mikor kinyújtotta kezét a korona után.

– Valúzia bölcsei. – kezdte a hagyományos megszólítással, aztán zavartan elhallgatott. A tanácsosok egy emberként álltak fel és indultak el feléje. Nem néztek rá fenyegetően, ám a viselkedésük egyáltalán nem illett az alkalomhoz. Az első már közel járt Kullhoz, mikor Brule, akár egy párduc, közéjük vetette magát.

Ka nama kaa lajerama! – Hangja korbácsként vágott a terem baljós csendjébe, a legelöl haladó tanácsúr hátrahőkölt, a köpenyéhez kapott.

Brule olyan gyorsan mozgott, mint az elpattanó rugó; kardpenge villant, egy test bukott hátra az emelvény széléről; hanyatt zuhant és fekve maradt, miközben az arca elmosódott, majd hatalmas kígyófejjé változott.

– Ölj, Kull! – recsegte a pikt hangja. – Kígyók mind!

A többi véres zűrzavar volt. Kull ködpászmaként látta szertefoszlani az ismerős arcokat; helyükön szörnyű hüllőpofák tátogtak és sziszegtek, ahogy az egész banda támadásba lendült. Az elméje kába volt, a teste azonban nem hagyta cserben.

Kardjának dala betöltötte a termet, s a feléje viharzó hullám vörös tajtékot szórva tört meg. Ám a kígyók újra rohamoztak, odadobták az életüket, csak hogy leterítsék a királyt. Szörnyű állkapcsok ásítottak rá; bestiális szempárok keresték a tekintetét; a levegőben förtelmes bűz terjengett – a fülledt kígyószag, amit Kull a déli őserdőkből ismert. Kardok és tőrök villantak felé, és homályosan érezte, hogy megsebzik. Ám Kull az elemében volt. Soha nem harcolt még ilyen hátborzongató ellenséggel, de ez nem számított: éltek, az ereikben vér folyt, amit ki tudott ontani, és ha roppant kardja széthasította a koponyájukat vagy keresztüldöfte a testüket, meghaltak. Vágás és szúrás, szúrás és vágás. És Kull mégis itt pusztult volna, ha nincs a másik férfi, aki mellette küzd, folyton hárítva és riposztozva. Mert a király őrjöngött, az atlantisziak félelmetes harcmodorában, amely halált keres, hogy halált osszon; meg sem próbálta elkerülni az ellenséges csapásokat, kitárt mellkassal csörtetett előre, tajtékzó agyában csak az ölés gondolata járt. Ritkán fordult elő, hogy a primitív harci düh így elnyomja benne a képzett kardforgatót, most azonban megpattant valami a lelke mélyén, és elragadta a vérszomj vörös áradata. Minden ütése végzett egy ellenféllel, ám azok lankadatlan hévvel ostromolták; és újra meg újra Brule volt az, aki időben eltérítette a gyilkos támadásokat. Tapodtat sem tágított Kull mellől, hideg precizitással védett és hárított, s nem széles, kaszaboló csapásokkal ölt, mint a király, hanem visszakezes vágásokkal és pontos döfésekkel.

Kull eszeveszetten felkacagott. A félelmetes hüllőpofák vörös forgatagban örvénylettek körülötte. Érezte, hogy acél hatol a karjába, és villámló ívben rántotta le a kardot, a szegycsontjáig kettéhasítva ellenfelét. Aztán a köd felszakadozott, s a király látta, hogy kettesben maradtak Bruléval; körülöttük karmazsinban ázó roncsok és torzók hevertek szerteszét.

– Valka! Micsoda gyilkolás! – mondta Brule, kirázva szeméből a vért. – Kull, ha ezek harcosok lettek volna, akik tudják használni a fegyverüket, mi most halottak lennénk. Ezek a kígyópapok nem értenek a kardforgatáshoz, és még nem öltem olyan embert, aki könnyebben halt volna náluk. De azért azt hiszem, ha lettek volna még páran, más véget ér a dolog.

Kull bólintott. Eszelős vérszomja elszállt, helyébe szédült fáradtság lépett. Vér szivárgott a sebekből a mellén és a vállán, a karján és a lábán. Brule, aki ugyancsak több sebből vérzett, némi aggodalommal nézett rá.

– Kull király, menjünk a javasokhoz, hadd lássák el a sebeidet!

Kull imbolyogva maga elé kaszált hatalmas karjával, és félrelökte.

– Nem; előbb a végére járunk ennek az ügynek. Te viszont eredj és kötöztesd be magad – ez parancs!

A pikt zordan felnevetett.

– A te sebeid súlyosabbak, király. – kezdte, majd hirtelen elakadt a szava, ahogy belehasított a felismerés. – Valkára, Kull, ez nem a tanácsterem!

Kull körülnézett, s egyszerre mintha másfajta ködök szálltak volna fel az elméjéről.

– Nem, ez az a terem, ahol ezer éve megölték Eallalt; azóta nem használják és „Elátkozott"-nak hívják.

– Az istenekre, szóval mégis túljártak az eszünkön! – fakadt ki Brule dühösen, és belerúgott a lábuk előtt heverő dögökbe.

– Az orrunknál fogva vezettek minket! Varázslattal álcázták a termet.

– Akkor folyik még itt más ördöngösség is – jelentette ki Kull –, mert ha Valúzia koronatanácsában vannak még igazi emberek, ők most az igazi tanácsteremben ülnek. Gyere gyorsan!

Azzal az Elátkozott Termet hátborzongató új lakóira hagyták, és futva vágtak át a kihaltnak tűnő csarnokokon. Az igazi tanácsterem előtt Kull megtorpant, és végigszaladt rajta a hideg. Mert odabent egy hang beszélt, és ez a hang az övé volt!

 

Reszkető kézzel félrehúzta a függönyt, és belesett a terembe. Odabent ültek a tanácsurak – ugyanazok, akiket percekkel ezelőtt mészároltak halomra Bruléval –, az emelvényen pedig Kull állt, Valúzia királya.

Kull hátratántorodott. Megfordult vele a világ.

– Ez őrület! – suttogta. – Én vagyok Kull? Én állok itt, vagy az a másik Kull az igazi, én pedig csak árnyék vagyok, egy kósza gondolat?

Brule vállon ragadta és durván megrázta, hogy észhez térjen.

– Valka nevében, ne légy ostoba! Hogy bolondulhatsz meg így, azok után, amin keresztülmentünk? Nem látod, hogy azok bent igazi emberek, csak rászedte őket egy kígyófajzat, aki a te alakodat vette föl, ahogyan a többiek az övékét? Azóta már halottnak kellene lenned, hogy ez a szörny uralkodhasson a helyedben, a híveid pedig mit sem sejtenek az egészből. Menj és öld meg gyorsan, különben elvesztünk! A vörös vértesek, akik őrzik, igazi emberek és a Hét Királyság legjobb harcosai. Rajtad kívül senkinek nincs esélye, hogy átvágja magát és végezzen vele. Siess!

Kull lerázta magáról csüggedt kábaságot, s a régi, dacos gesztussal vetette hátra a fejét. Hosszú, mély levegőt vett, mint a búvár, mielőtt a tengerbe veti magát; aztán félrecsapta a függönyt, és egyetlen hatalmas oroszlánugrással az emelvényen termett. Brule jól beszélt. A hasonmást vörös vértesek vették körül, párducgyorsaságú harcosok, mind készek meghalni uralkodójukért. Senki más nem jutott volna el élve a hamis királyig; Kull azonban megszólalásig hű mása volt a bitorlónak, a döbbenet egy pillanatra megbénította őket – és ez elegendőnek bizonyult. A szörnyeteg a fegyveréhez kapott, ám ahogy az ujjai összezárultak a markolaton, Kull kardhegye kibukkant a lapockái között; s a lény, akit az emberek a királyuknak hittek, lezuhant az emelvényről és elterült a földön.

Állj! – Kull fölemelt karja és parancsoló hangja csírájában fojtotta el a kitörni készülő kavarodást; s míg az emberek döbbenten álltak, ő a lábuknál heverő holttestre mutatott, melynek szétfolyó arca alatt egy kígyófej körvonalai rajzolódtak ki. Hátrahőköltek a látványtól; közben az egyik ajtón belépett Brule, egy másikon pedig Ka-nu.

Kétfelől megragadták a király véres kezét, és Ka-nu így szólt:

– Valúziaiak, a saját szemetekkel láttátok! Ez itt az igazi Kull, a legnagyobb király, aki előtt Valúzia valaha meghajolt! A Kígyó hatalma megtört; ti mind valódi emberek vagytok. Parancsolj híveiddel, Kull király!

– Fogjátok ezt a dögöt! – mondta Kull, és a testőrök engedelmeskedtek. – Most kövessetek! – szólt a király, és elindult az Elátkozott Terem felé.

Brule aggodalmas homlokráncolással felkínálta neki a karját, Kull azonban félresöpörte.

Az út a teremig szinte végtelennek tűnt a vérző király számára, ám végül ott állt az ajtó előtt, s ádázul és zordan fölnevetett, mikor meghallotta a tanácsurak iszonyodó kiáltásait.

Parancsára a testőrök a többi közé vetették a hullát, aztán mindenkit kiküldött a teremből, s utolsóként távozva bezárta maga után az ajtót.

Szédülés fogta el; megingott. Arcok fordultak felé, sápadtan és rémülten, majd kísérteties ködben kavarogni kezdtek körülötte. Érezte, ahogy a sebeiből szivárgó vér keskeny erekben végigcsorog a tagjain, és tudta, hogy vagy most cselekszi meg, amit akar, vagy soha.

Kardja reszelős zörejjel csúszott elő a hüvelyéből.

– Brule, itt vagy még?

– Melletted, mint mindig! – Brule arca közvetlen közelről nézett rá a ködből, a hangja azonban mintha valahonnan nagyon messziről jött volna.

– Emlékezz az eskünkre, Brule! Küldd hátra a többieket!

Bal karjával helyet csinált magának, ahogy magasra emelte a kardot. Hatalmas testének minden fogyatkozó erejét beleadta a rettenetes döfésbe, amellyel a félfához szegezte az ajtólapot. A nagy kard markolatig szaladt a fába, örök pecsétet ütve az Elátkozott Terem sötét titkaira.

Szétvetett lábakon, szédülten rogyadozva fordult a borzadó tanácsurakhoz.

– Legyen ez a terem mostantól kétszeresen átkozott! Hadd málladozzanak odabent azok a csontvázak az idők végezetéig, a Kígyó letűnő hatalmának emlékezetéül. Itt, erre a teremre esküszöm, hogy üldözni fogom a Kígyó ivadékait szárazon és vízen; nem engedek nyugtot nekik, míg az írmagjukat is ki nem pusztítom; míg győzelemre nem viszem az emberi nemet a pokol förtelmes erői fölött! Ezt az esküt teszem. én. Kull. Valúzia királya.

Térde megcsuklott, ahogy az arcok vad körtáncba kezdtek körülötte. A tanácsurak már ugrottak is a támogatására, de mire odaértek, Kull a földre dőlt és fekve maradt, arccal fölfelé.

A tanácsosok jajgatva és kezüket tördelve zsibongták körül elesett királyukat. Ka-nu kemény ökölcsapásokkal, vadul szitkozódva kergette vissza őket.

– Vissza, agyalágyultak! Azt a kevés szuszt is ki akarjátok szorítani belőle, amit a kígyók meghagytak neki? Mi van vele, Brule, meghalt vagy még él? – fordult a fekvő Kull fölé hajló harcoshoz.

– Hogy meghalt-e? – fortyant fel Brule bosszúsan. – Egy ilyen embert nem könnyű megölni. A kialvatlanság meg a vérveszteség legyengítette. Valkára, tucatnyi mély sebet kapott, de egyik sem halálos! Küldd ezeket a visítozó bohócokat az udvari javasokért.

Brule szemében ádáz, büszke fények gyúltak.

– Valkára mondom, Ka-nu, nem hittem volna, hogy létezik még ilyen férfi a mi nyomorúságos korunkban! Pár nap múlva újra a nyeregben lesz; és akkor majd a világ kígyói megtanulják rettegni a valúziai Kull nevét! Valka! Micsoda nagyszerű vadászat lesz! Meglásd, nagy idők köszöntenek a világra, ha ilyen király ül Valúzia trónján!

 

(Kornya Zsolt fordítása)

 

A skorpió oltára

 

A kígyó jegyében végén Kull király háborút hirdet a Valúzia árnyékában tenyésző kígyóemberek ellen; s úgy tűnik, e háborút az emberiség előtti korból fennmaradt többi sötét kultuszra is kiterjeszti. A hosszú hadjárat egyik epizódját beszéli el az alább következő rövid, de kerek történet, amelyben maga Kull csak háttérszereplőként jelenik meg – kitűnik viszont belőle, hogy egynémely ősi hatalmakhoz képest még a skorpióisten is jótét pártfogó lehet. Howard 1928 vége felé írta ezt a novellát, miután azonban a Weird Tales visszautasította, nem próbálkozott vele tovább, és nyugalomra helyezte a kézirattemetőjében. Csaknem negyven évet kellett várni rá, hogy feltámadjon haló poraiból.

 

A skorpió oltára

 

– Sötétség istene, segíts!

Karcsú ifjú térdelt a sűrű félhomályban, fehér bőre elefántcsontként csillogott. A gazdagon erezett márványlapok hidegek voltak a lába alatt, szívét azonban még dermesztőbb hideg szorongatta.

Magasan fölötte, félig beleveszve a fátylakra szakadozó árnyékokba, roppant lapis lazuli kupola borult a domborműves márványfalakra. Előtte színaranyból mintázott oltár emelkedett, rajta csillámló kristályszobor: egy hatalmas skorpió, melynek tökéletes élethűsége több volt egyszerű műremeknél.

– Nagy Skorpió! – folytatta fohászát az ifjú. – Segítsd meg hűséges hívedet! Tudod jól, hogy a rég letűnt időkben Kardforgató Gonra, őseim legdicsőbbike, a te szentélyed előtt esett el, véres halomra ölve az oltárod gyalázatára törő barbárokat. Akkor a papjaid szájával azt ígérted, az idők végezetéig oltalmazni fogod Gonra nemzetségét.

– Nagy Skorpió! Számos sarj fakadt azóta Gonra ágyékából, férfiak s nők egyaránt, de soha egyikük sem kérte számon rajtad a szavad. Most azonban, keserű szükségem órájában, könyörögve járulok eléd, hogy emlékezz a régi fogadalomra! Jusson eszedbe a vér, amit Gonra kardja megivott, s ami Gonra ereiből kiömlött!

– Nagy Skorpió! Guron, a Setét Árny főpapja az ellenségem. Valúzia királya, Kull kilovagolt bíbortornyos városából, hogy tűzzel-vassal sújtsa azokat a papokat, akik dacolnak vele s még mindig emberáldozattal hódolnak a régi sötét isteneknek. Mire azonban a király ideérne a megmentésünkre, engem és a lányt, akit szeretek, meztelenül fognak kifeszíteni az örök sötétség templomának bazalt oltárkövére. Guron esküvel fogadta! Testünket vén és förtelmes torzszülötteknek fogja odavetni, lelkünket pedig a névtelen istennek, aki a Setét Árny mélyén lakozik.

– Kull, aki Valúzia trónusán ül, vágtatva közelít seregével, de ebben a hegyi városkában Guron az úr, és már a sarkunkban van, mindjárt utolér! Nagy Skorpió, segíts! Emlékezz Gonrára, aki az életét adta érted, amikor az atlantiszi barbárok karddal és üszökkel törtek Valúziára!

A karcsú ifjú elcsigázva hajtotta le fejét, válla csüggedten meggörnyedt. A csillogó szobor az oltáron jéghidegen ragyogott a félhomályban, és semmi jelét nem adta, hogy a különös isten meghallgatta volna híve kétségbeesett fohászát.

Az ifjú hirtelen talpra riadt. Futva közeledő lábak csattogtak kint a széles templomlépcsőkön. Egy lány szaladt be a kapuboltozat árnyékába, szellőszárnyon röppenő, fehér láng gyanánt.

– Guron. jön! – zihálta, és szerelmese karjába vetette magát.

Az ifjú arca falfehérre sápadt, szorosabbra vonta ölelését, és feszülten figyelte a bejáratot. Fenyegető léptek dobbantak lassan, súlyosan a márványon, s a kapunyílásban felkomorlott egy emberalak.

Guron, a főpap ösztövér óriás volt, magas és szikár. Szeme két tüzes korongként izzott a boltozatos szemöldök alatt, szája keskeny hasítékát néma nevetésre húzta. Csak egy selyem ágyékkötőt viselt, melybe élesre köszörült, görbe tőrt tűzött, csontos kezében pedig nehéz, kurta szíjkorbácsot lóbált.

Áldozatai összekapaszkodtak és tágra nyílt szemmel meredtek rá, mint madarak a kígyóra. És Guron lassú, hullámzó mozgásában, ahogy közelített feléjük, volt valami, ami a zsákmányát bűvölő kígyó csuszamlását idézte.

– Vigyázz, Guron! – Az ifjú bátran beszélt, hangja azonban elcsuklott a keblét szorító borzadálytól. – Ha a királytól nem félsz és rajtunk sem esik meg a szíved, hát óvakodj kihívni a Nagy Skorpió haragját, akinek a védelme alatt állunk!

Guron felnevetett, kevélyen és magabiztosan.

– A király! – gúnyolódott. – Ugyan mit árthat a király nekem, aki hatalmasabb vagyok minden uralkodónál? A Nagy Skorpió? Hahaha! elfeledett isten, akire már csak a vénasszonyok meg a porontyok emlékeznek. Talán a Setét Árnyat akarod fenyegetni a skorpióddal? Bolond! Titeket már maga Valka, az istenek istene sem menthet meg! Mindketten el vagytok ígérve a Setét Árnyban honoló istennek.

A reszkető fiatalok felé lendült és vállon ragadta őket, karomszerű körmeit mélyen puha, fehér húsukba vájva. Megpróbáltak ellenállni, ő azonban csak nevetett, s hihetetlen erővel a levegőbe emelte őket; tehetetlenül kapálózva lógtak kinyújtott karjáról, mint két csecsemő. Fémes, csikorgó kacaja gúnyos-gonoszan visszhangzott a márványfalak között.

Aztán az ifjút a térde közé szorítva, kezén-lábán összekötözte a szánalmasan nyöszörgő lányt, majd durván félrelökte a kőlapokra, és hasonlóképpen bánt el a kedvesével is. Hátralépett, hogy szemügyre vegye munkája eredményét. A csendet sokáig csak a lány rémült, görcsös zokogása zavarta. Végül a főpap így szólt:

– Bolondok vagytok, ha azt hittétek, hogy elmenekülhettek előlem! A nemzetséged férfisarjai mindig szembeszálltak velem a tanácsban és az udvarban, kölyök. Most megfizetsz ezért, és a Setét Árny inni fog. Hahaha! Ma én vagyok a város ura, bárki címezi magát királynak!

– A papjaim elözönlötték az utcákat, állig felfegyverezve, és senki sem mer ellenem szegülni. Ha a király most, ebben a percben törne a városra, akkor sem tudná elég gyorsan átverekedni magát a harcosaimon, hogy megmentsen titeket.

Pillantása körbevándorolt a templomon, és megakadt az aranyoltáron meg a néma kristályskorpión.

– Hahaha! Csak az ostobák vetik a hitüket egy olyan istenbe, akit rég nem imádnak már az emberek! Akinek egyetlen papja sincs, és templomot is csak azért szentelnek neki, mert még nem feledték el teljesen régi nagyságát! Akit senki sem tisztel a félkegyelműeken meg a buta vénasszonyokon kívül!

– Az igazi istenek sötétek és vérszomjasak! Emlékezzetek erre, ha majd a fekete oltáron feküsztök, amely mögött a Setét Árny honol! Mielőtt meghaltok, megismeritek az igazi isteneket, a hatalmas és rettenetes isteneket, akik feledésbe merült világokból és az éjszaka tilalmas régióiból valók! Akik halott csillagzatokon születtek, kihunyt és eljegesedett napokon, túl az állatöv sápadtan derengő fénykörén! Megismeritek a Néven Nevezhetetlen iszonyatos valóját, amit emberi nyelven szavakba foglalni nem lehet – ám szimbóluma a Setét Árny, az örökkön éhező sötétség!

A lány abbahagyta a zokogást; akárcsak a fiú, ő is borzadályos csendbe dermedt. Szörnyűséges szakadék sejlett föl a pap fenyegetései mögött, tele baljós árnyakkal, melyekhez képest az emberi képzelet alkotta ördögök vásári maskarákká sápadtak.

Guron közelebb lépett hozzájuk, lehajolt, és kinyújtotta karomszerű kezét, hogy megragadja és a vállára vesse őket. Fölnevetett, mikor látta, milyen kétségbeesetten próbálnak odébb vergődni. Ujjai a lány fehér bőrébe mélyedtek.

Kiáltás szaggatta szét a csendet, mintha egy kristálygong robbanna ezer csörömpölő szilánkra. Guron a levegőbe vetette magát, majd arcra zuhant a márványlapokon, és üvöltve vonaglani kezdett. Valami parányi teremtés iszkolt el mellőle s tűnt el a kapubolt árnyékában. A főpap sikolyai éles, fejhangú visításba csaptak át, mely a legmagasabb hangnál hirtelen félbeszakadt. A csend halálos ködként ereszkedett a templomra.

Végül az ifjú szólalt meg halkan, bizonytalanul.

– Mi volt az?

– Egy skorpió! – A lány hangja úgy reszketett, hogy alig lehetett érteni. – Végigmászott a meztelen mellemen, de nem bántott, és mikor Guron hozzám ért, megmarta!

Megint csend lett. Egy idő múlva az ifjú tétován azt mondta:

– Ebben a városban emberemlékezet óta nincsenek skorpiók.

– A Nagy Skorpió ideszólított egyet a népéből, hogy segítsen rajtunk! – suttogta a lány. – Az istenek sosem felejtenek, és a Nagy Skorpió betartotta esküvését! Adjunk hálát neki érte!

És úgy, ahogy voltak, kezükön-lábukon megkötözve, hasra fordultak az oltár előtt, hosszan hódolva a hideg márványon a nagy, néma, csillogó skorpiónak – míg a távolból fülükbe nem csengett a kardcsörgés meg az ezüstpatkók csattogása, bejelentvén a király érkezését.

 

(Kornya Zsolt fordítása)

 

Az aranykoponya átka

 

Ez a rövid történet inkább lovecrafti tradícióban írt horror, mint fantasy – az első része azonban Kull király világán játszódik, és több érdekes, máshol elő nem forduló adalékot tartalmaz róla. Kull ezúttal is megmarad háttérszereplőnek, a szöveg csak egyszer említi; a szituáció azonban egyértelműen fedésbe hozható az engesztelhetetlen irtóhadjárattal, amit Valúzia királya a kígyóemberek és a többi inhumán kultusz ellen vezetett. A novellát – amely valamikor 1928-29 fordulóján született, és a Weird Tales visszautasította a közlését – általában nem szokás a szűkebb Kull- korpuszhoz sorolni, jómagam azonban úgy vélem, a föntebb mondottak miatt ott a helye.

 

Az aranykoponya átka

 

A varázsló halála

 

A lemuriai Rotath haldoklott. A vér már megszűnt bugyogni a mély kardvágásból a szíve alatt, ám az érverés a halántékában üstdobként lüktetett.

Rotath márványpadlón feküdt. Körös-körül gránitoszlopok magasodtak, s egy ezüstbálvány meredt rubinszemekkel a lábánál heverő férfira. A talapzatokon furcsa, faragott szörnyek ágaskodtak; a titokzatos szentély nyitott épületét bizonytalan sustorgás járta be. A körülötte burjánzó fák eltakarták és hosszú ágakat nyújtottak fölé, a különös levelek az ágakon halkan susogtak a szélben. Időnként nagy, fekete rózsák hullatták le sötét szirmaikat.

Rotath haldoklott, s utolsó lélegzetével átkokat szórt gyilkosaira – a hitetlen királyra, aki elárulta őt, és a barbár vezérre, az atlantiszi Kullra, aki a halálos csapást mérte rá.

A névtelen istenek kegyeltjeként haldokolni egy ismeretlen szentélyben, Lemuria legmagasabb hegyének lombokkal borított ormán. Rotath torzan vágott szeme iszonyú, hideg tűzzel izzott. Lelki szeme előtt ragyogó és dicsőséges díszmenet vonult el. A hívek éljenzése, az ezüstkürtök rivalgása, a titokzatos árnyak suttogása a hatalmas templomok mélyén, ahol roppant szárnyak suhognak a sötétben. aztán a cselszövések, a támadók hirtelen rohama. a halál!

Rotath elátkozta Lemuria királyát – a királyt, akit ősi, félelmetes misztériumokra tanított a tiltott tudás legmélyebb és legsötétebb forrásából. Micsoda bolond volt, amikor feltárta titkait egy gyáva féreg előtt, aki – miután megtanult félni tőle – idegen királyokhoz fordult segítségért!

Milyen különös, hogy ő, Rotath, a Holdkő és az Aszfodélosz beavatottja, varázsló és boszorkánymester, most a márványpadlón fetrengve küzd a tüdejéből kifogyó lélegzetért, áldozatul esvén minden veszedelmek legalantasabbjának – egy élesre köszörült kardnak egy inas kézben.

Rotath elátkozta a halandó hús korlátait. Érezte, ahogy az agya sötétbe borul, és elátkozott minden embert minden világon. Elátkozta őket Hotath és Helgor, Ra és Ka és Valka nevében.

Elátkozta az összes embert, az élőket és a holtakat, és a majdan születő nemzedékeket egymillió évszázadig, Vramma és Jaggta-Noga és Kamma és Kulthas nevével sújtva őket. Az emberiségre szórt átkaihoz a fekete istenek szentélyét, a kígyónép földön hagyott nyomát, a majomurak véres karmait és Shuma Gorath vaspántos könyveit idézte pecsétül.

Elátkozta a jóságot, az erényt és a fényt, olyan isteneket nevezve nevükön, akiket még a lemuriai papok is rég elfeledtek. A letűnt világok sötét árnyait szólította, a kihűlt fekete napokét, melyek örökké éhesen leselkednek a csillagzatok mögött.

Az árnyék sűrűbbre gyűlt körülötte. Már nem sok ideje maradt. Érezte, ahogy az érkezését váró ördögök egyre szorosabb gyűrűbe vonják tigriskarmaikkal. Látta szurokkőből vésett testüket és szemük vörösen tátongó barlangjait. Mögöttük ott lebegtek a fehér árnyak, akik az ő oltárain pusztultak el, leírhatatlan szenvedések közepette. Véget nem érő seregük, akár ködpára a holdfényben; nagy, sugárzó tekintetüket szomorúan és vádlón függesztették rá.

Rotathot félelem fogta el, s a félelem még harsányabbá tette átkait, még hátborzongatóbbá káromlásait. Őrjöngésének végső szenvedélyes rohamában átkot mondott a tulajdon csontjaira, hogy halált és iszonyatot hozzanak az emberi nemre. De még el sem hagyták ajkát a szavak, már rájött, hogy esztendők és korok fognak elmúlni, csontjai elporladnak majd az elfeledett szentélyben, mielőtt bárkinek a léptei megzavarnák a csendjét. Így hát összeszedte gyorsan fogyatkozó erőit egy utolsó mágikus művelethez, egy utolsó fohászhoz a rettenetes lények felé, akiket egész életében szolgált. Elhörgött egy vérfagyasztó varázsigét; megnevezett egy iszonyatos nevet.

Érezte, hogy roppant őselemi hatalmak jönnek körülötte működésbe. Csontjai keménnyé és törékennyé kristályosodtak. Minden e világi fagyot meghaladó hideg borult rá; mozdulatlanná dermedt. A falevelek halkan susogtak, az ezüst isten rideg drágakőszeme nevetett.

 

Smaragdzöld közjáték

 

Az évek századokká nyúltak, a századok korokká. Az óceánok föltámadtak, smaragdzöld hullámaik félelmetes lüktetésű eposzt írtak a történelembe. Trónusok dőltek le, az ezüstkürtök örökre elhallgattak. Az embernépek úgy múltak el, mint füstfoszlányok a nyár kebeléről. A jádezölden bömbölő tenger elnyelte a szárazföldeket, és minden hegy elsüllyedt, még Lemuria legmagasabb csúcsa is.

 

Halálos orchideák

 

A férfi félrehúzta a liánok függönyét, és döbbenten meredt maga elé. Arcát sűrű szakáll borította, bakancsát vastag sárréteg. A trópusi őserdő fojtón és fülledten burjánzott körülötte. Orchideák lángoltak és reszkettek a nyirkos ágakon.

A férfi tágra nyílt szemében csodálkozás ült. A csonkára hasadt gránitoszlopok között málladozó márványlapok látszottak. Vastag indák ölelték az oszlopokat zöld kígyók gyanánt, és kacskaringóztak hosszan a padlón. Egy különös bálvány feküdt közöttük, rég hanyatt bukva törött talapzatáról, s rezzenéstelen vörös szemekkel bámult a levegőbe. Kontúrjai már szinte felismerhetetlenné korrodálódtak, mégis volt valami bennük, ami önkéntelenül megborzongatta a férfit. Hitetlenkedve nézett a márványpadlón heverő másik tárgyra, és vállat vont.

Belépett a szentélybe. Pillantása végigvándorolt a mogorva oszlopokat díszítő faragásokon, s bár nem igazán értette, mit lát, valahogy mégis zavarónak és kényelmetlennek találta őket. Az orchideák illata sűrű ködpermetként ülte meg a rommezőt.

Ez a kicsi, mocsaras, burjánzó növényzettel benőtt sziget valaha egy hatalmas hegy csúcsa volt, vélte a férfi, és eltűnődött rajta, miféle különös emberek emelték hajdan ezt a szentélyt – és hagyták azt a szörnyű tárgyat a bukott bálvány előtt. Aztán a hírnévre gondolt, amit a fölfedezése hoz majd neki – a gazdag egyetemek és befolyásos tudományos társaságok elismerésére.

A földön fekvő csontváz föle hajolt, és megfigyelte az abnormálisan hosszú ujjperceket, a lábak különös hajlatát; a mély, barlangszerű szemgödröket, a kiugró szegycsontot, a nagy, boltozatos koponya furcsa domborulatait, melyek oly hátborzongatóan távol estek mindentől, amit emberinek ismert.

Miféle rég elporladt mester alkotta meg ezt a műremeket ilyen hihetetlen ügyességgel? Közelebb hajolt, szemügyre vette a kopásokat az ízületek forgóin, a sekély bemélyedéseket a lapos csontfelületeken, ahol az izmok megtapadtak. És összerezzent, ahogy ráébredt a döbbenetes igazságra.

A csontváz nem emberi kéz műve volt – valaha húsba öltözve élt és járt és beszélt. Ami képtelenség, súgta neki szédülő agya. hiszen a csontok tömör aranyból vannak!

Az orchideák bólogattak a fák árnyékában. A szentélyt bíbor és fekete árnyak borították. A férfi hüledezve hajolt a csontok fölé, és a fejét ingatta. Honnan tudhatott volna a rég letűnt korok ősi varázserejéről, mely a halhatatlan gyűlölet szolgálatába állítva elég hatalmas ahhoz, hogy anyagi formát kölcsönözzön ennek a gyűlöletnek, és védelemmel vértezze föl az idő múlása ellen?

A férfi a szentélyben az aranykoponyára tette a kezét. A nyomasztó csendet hirtelen halálsikoly törte meg. A férfi üvöltve talpra lódult, egyetlen imbolygó lépést tett az oszlopok felé, aztán arcra bukott és vonaglani kezdett a liánokkal beszőtt márványpadlón.

Az orchideák bódító záporban hullottak le rá, vakon kaparászó keze haldoklás közben tarka foszlányokra szaggatta őket. Csönd szállt a romokra, és az aranykoponyából egy vipera tekergőzött elő lustán.

 

(Kornya Zsolt fordítása)

 

A bárd jogán

 

A Kullról szóló történetek visszatérő motívuma a király megdöntésére szőtt összeesküvés. Miután Kull leszámol a kígyóemberekkel és osztályos társaikkal – bár nem maradéktalanul, hisz a kígyótemplom még mindig áll Valúziában, és Blaal bárója, az elpusztíthatatlan Kaanuub is rendületlenül szövi ármányait –, a helyzet csupán annyiban változik, hogy immár nem félhumán mágusok, hanem közönséges, ám nem kevésbé veszedelmes halandók törnek az életére. Ez a témája az alábbi elbeszélésnek, amit Howard 1929 tavaszán írt, Shakespeare Julius Caesar című drámájának ihletésére. Mivel a novella nélkülözte a természetfölötti elemeket, a Weird Tales helyett az Argosynak és az Adventure-nek küldte be, ám mindkét magazin visszautasította, alighanem a túl fantasztikusnak vélt háttérvilág miatt. Pedig A bárd jogán vérbő és sodró lendületű írás, a fókuszában Howard egyik legjobban sikerült akciójelenetével – nem is beszélve Ridondóról, az őrült kobzosról, aki ambivalensen árnyalt személyiségével (Howardnál ez nagy ritkaság) mély nyomot hagy az olvasóban. A szerző nem is hagyta veszni ezt a művét, bár arról letett, hogy eredeti formájában publikálja. Néhány év múlva alaposan átdolgozta, megváltoztatta a címét, Kull helyett kitalált hozzá egy új hőst – és a Weird Tales ezt a verziót már nem túl lelkesen ugyan, de elfogadta. Az 1932 decemberi számban jelent meg, A főnix a kardon címmel; ebben a történetben debütált a kimmériai Conan.

 

A bárd jogán

 

1. „Az én dalaim szögek a király koporsójába!"

 

– Ma éjfélkor a királynak meg kell halnia!

A férfi, aki ezt mondta, magas volt, szikár és sötét hajú; a görbe sebhely a szája sarkánál szokatlanul vészjósló külsőt kölcsönzött neki. A többiek bólintottak, a szemük villogott. Négyen voltak: egy alacsony, kövér emberke, ijedt képpel, lebiggyedő ajakkal és dülledt szemekkel, aki úgy nézett ki, mintha folyton kíváncsiság gyötörné; egy komor, tagbaszakadt óriás, dúsan burjánzó szőrzettel; egy sovány, hórihorgas férfi tarka udvaroncruhában, akinek halványkék tekintetében az őrület izzása bujkált; és egy zömök törpe, meghökkentően széles vállakkal és hosszan lógó majomkarokkal.

A beszélő fagyosan elmosolyodott.

– Fogadjunk hát most olyan esküvést, amit senki sem szeghet meg: a tűz és a kés esküjét! Természetesen bízom bennetek – már hogyne bíznék! –, de mégis jobb lenne, ha volna valami kölcsönös biztosítékunk. Úgy rémlik nekem, némelyeket itt a félelem árnya kerülget.

– Te könnyen beszélsz, Ascalante – mondta a kis, kövér emberke. – Te már amúgy is törvényen kívüli vagy, akinek vérdíjat tűztek ki a fejére. Nincs veszítenivalód, te csak nyerhetsz az ügyön, mi viszont.

– Ti sokat kockáztattok, de ha vállalkozásunkat siker koronázza, annál nagyobb lesz a jutalmatok is – felelte a kitaszított higgadtan. – Azért hívtatok ide a hegyi rablótanyámról, hogy segítsek megdönteni a királyt. Én kovácsoltam a tervet, én helyeztem ki a hurkot meg a csalétket, s most készen állok a zsákmány elejtésére is – de biztosnak kell lennem a támogatásotokban. Hajlandóak vagytok hát esküt tenni?

Elég az ostoba beszédből! – kiáltotta az izzó szemű férfi. – Igen, most nyomban esküt teszünk, és ma este egy király haláltáncához húzzuk majd a talpalávalót! „Harci szekér dúlása keselyűszárny suhogtán..."

– Tartogasd máskorra a dalaidat, Ridondo! – nevetett Ascalante. – Ma éjjel a kifent pengék fognak zengeni, nem az énekszó.

– Az én dalaim szögek a király koporsójába! – kiáltotta a kobzos, s keskeny, hosszú tőrt rántott elő az övéből. – Szolgák, gyertyát ide! Elsőnek teszem le az esküt.

Egy csöndes, komor rabszolga jelent meg egy hosszú viaszgyertyával, Ridondo pedig megkarcolta a csuklóját, vért fakasztva. A többiek, egyik a másik után, követték a példáját, óvatosan elszorítva a sebet, hogy a vér még ne buggyanhasson ki belőle. Aztán kézen fogták egymást az égő gyertya körül, s úgy fordították csuklójukat, hogy a forró-vörös cseppek a lángba hulljanak. Miközben az füstölögve és sisteregve fogadta a szokatlan táplálékot, ők sorra elismételték az esküszókat.

– Én, Ascalante, hontalan földönfutó, véremre s a perzselő tűzre esküszöm, hogy cselekedni és hallgatni fogok.

– Akárcsak én, Ridondo, a legjelesebb dalnok a valúziai udvarokban! – kiáltotta a kobzos.

– És én, Volmana, Karaban grófja – mondta a törpe.

– És én, Gromel, a fekete légió parancsnoka – mordult föl torokból a tagbaszakadt, szőrös férfi.

– Végül pedig én, Kaanuub, Blaal bárója – fejezte be reszketeg hangon az alacsony, kövér emberke.

A gyertya egy utolsó lobbanással kihunyt a ráhullajtott vércseppek alatt.

– Így lobbanjon utolsót ellenségünk élete is! – mondta Ascalante, és eleresztette a többiek kezét.

Gondosan leplezett megvetéssel tekintett végig rajtuk. Számkivetett lévén tudta jól, hogy minden esküt meg lehet szegni, még a vérrel pecsételteket is; de tudta azt is, hogy Kaanuub, akiben a legkevésbé bízott, nagyon babonás. A fontos az volt, hogy amennyire csak lehet, biztosítsa magát.

– Holnap – törte meg a csendet –, azazhogy ma, mivel már hajnalodik, Lándzsás Brule, a király jobbkeze Ka-nuval, a pikt nagykövettel együtt útnak indul Grondarba. Nem csupán a pikt harcosok kísérik őket, hanem jó néhány vörös vértes is a királyi testőrgárdából.

– Igen – mondta Volmana némi elégtétellel. – A tervet ugyan te eszelted ki, Ascalante, de én ütöttem nyélbe. Befolyásos rokonaim vannak a grondari főtanácsban, nem esett hát nehezemre rávenni Grondar királyát, hogy ragaszkodjon Ka-nu jelenlétéhez. És mivel Kull minden tanácsosa közül Ka-nut tartja a legtöbbre, nem bocsátja útnak biztos védőkíséret nélkül.

A kitaszított bólintott.

– Úgy van. Gromel segítségével végre sikerült megvesztegetnem a vörös vértesek egyik kapitányát. Röviddel éjfél előtt el fog vonulni az embereivel a királyi hálóterem elől, valami gyanús zajra vagy hasonlóra hivatkozva. Az őrszemeket így vagy úgy, de kiiktatjuk. Aztán a tettek mezejére lépünk, mi öten, meg tizenhat elszánt zsivány, akiket a hegyekből hívattam ide és most a város különböző pontjain rejtőznek. Huszonegyen egy ellen.

Fölnevetett. Gromel bólintott, Volmana elvigyorodott, Kaanuub falfehérre sápadt; Ridondo pedig összecsapta a tenyerét, és csengő hangon felkiáltott.

– Valkára, az aranyhúrok pengetői emlékezni fognak erre az éjszakára! A zsarnok bukása, a bitorló halála – micsoda dalokat szerzek majd róla!

Tekintete fanatikus tűzzel égett, s a többiek kétkedő pillantásokat vetettek rá, Ascalante kivételével, aki lehajtotta a fejét, hogy mosolyát palástolja. Aztán hirtelen kiegyenesedett.

– Elég! Most térjetek haza, és se szóval, se tettel, se nézéssel ne áruljátok el, hogy mire készülünk. – Végigmérte Kaanuubot, és habozott. – Báró uram, a sápadt képed mindannyiunk árulójává válhat. Ha Kull találkozik veled és rád néz azzal a jégszürke szemével, végünk. Vonulj vissza a birtokaidra, és ott várj, míg üzenünk érted. Négyen is elegen vagyunk.

Kaanuub csaknem összeroskadt megkönnyebbülésében; összefüggéstelenül dadogva búcsúzott. A többiek odabiccentettek a kitaszítottnak, és szintén távoztak.

Ascalante kinyújtózkodott, mint valami nagymacska, és elvigyorodott. Hívására egy gonosz képű rabszolga jelent meg mellette, aki a tolvajok bűnbélyegét viselte a vállán, tüzes vassal húsába égetve.

– Holnap – mondta Ascalante, átvéve tőle a felkínált kupát – kilépek Valúzia népe elé, hadd legeltessék rajtam a szemüket! Mióta ezek négyen hónapokkal ezelőtt lehívtak a hegyekből, úgy éltem itt, mint a patkány – a napfényt kerülve, az ellenségeim között bujdokolva, éjszakánként álarcosan lopakodva sötét sikátorokban és még sötétebb folyosókon. De közben megtettem, amire ők képtelenek voltak. Rajtuk és más ügynökökön keresztül, akik közül sokan sosem látták az arcomat, békétlenséget és bomlást terjesztettem a birodalomban. Hivatalnokokat vesztegettem meg, egymás ellen uszítottam őket, elégedetlenséget szítottam a nép között – az árnyékban meghúzódva előkészítettem a talajt a napfényben trónoló király bukásához. Ó, barátom, amikor Kaanuub és Volmana értem küldtek, szinte elfeledtem már, hogy a száműzetésem előtt államférfi voltam!

– Furcsa harcostársaid vannak, uram – mondta a rabszolga.

– Gyönge emberek, de a maguk módján erősek – felelte a kitaszított mosolyogva. – Volmana okos, bátor, nem retten vissza semmitől, rokonai vannak magas körökben – de koldusszegény, ami kevés birtoka maradt, mind agyon van terhelve. Gromel félelmetes fenevad, erős és vakmerő, akár az oroszlán, nagy tekintélynek örvend a katonák között, máskülönben viszont hasznavehetetlen – túl buta. Kaanuub gyáva bolond, bár folyton intrikál és elég ravasz a maga alattomos módján – ellenben még a bőre alatt is pénz van, ami nagyon fontos a terveim szempontjából. Ridondo egy őrült kobzos, tele hajmeresztő tervekkel, bátor, de szeszélyes. A nép rajong érte, mert úgy tud játszani a szívükkel, mint a lanthúrokon. Ha elértük a célunkat, ő fog gondoskodni a népszerűségünkről. Ezek az emberek nélkülem semmire se mennének; én vagyok az erő, amely egybeforrasztja őket.

– És ki ül majd a trónra?

Természetesen Kaanuub – legalábbis azt hiszi! Folyik az ereiben némi királyi vér – azé a királyé, akit Kull a tulajdon kezével ölt meg annak idején. Komoly hiba, ha engem kérdezel. Kull tudja, hogy a régi dinasztiának vannak még élő sarjai, mégsem öleti meg őket. Így hát Kaanuub a trónra tör. Volmana szeretne visszakerülni az előző király idején élvezett kegyekbe, hogy címe és birtokai visszanyerjék régi csillogásukat. Gromel gyűlöli Kelkort, a vörös vértesek parancsnokát, saját magát megfelelőbbnek vélné a posztra: a valúziai hadsereg főparancsnoka akar lenni. Ami pedig Ridondót illeti. bah. megvetem őt, de ugyanakkor becsülöm is. Igazi idealista. A kívülállót, a barbárt látja Kullban, a vérszomjas vadembert, aki azért kelt át a tengeren, hogy meghódítsa az ő gyönyörű, békés szülőhazáját. Egekig magasztalja a régi királyt, és megfeledkezik róla, milyen ocsmány zsarnok volt valójában. Elfelejti, micsoda szörnyűségeket kellett eltűrnie az országnak az uralma alatt, és elfeledteti a néppel is. Már mindenütt éneklik a Királysiratót, amelyben Ridondo valóságos szentnek állítja be a vén gazembert, Kullt pedig „sötét lelkű barbár"-nak nevezi. Kull csak nevet ezeken a dalokon, és egy ujjal sem nyúl Ridondóhoz, közben meg csodálkozik, miért fordul ellene a nép.

– De miért gyűlöli Ridondo ennyire Kullt?

– Mert költő, és a költők mindig gyűlölik a hatalmasokat, a letűnt időkről szőtt vágyálmokba menekülnek. Ridondo az eszmények fennen lobogó fáklyája: hősnek látja magát, csillogó páncélú lovagnak, aki a gyűlölt zsarnok megbuktatására tör.

– És te, uram?

Ascalante elmosolyodott, és kiürítette a kupáját.

– Nekem is vannak elképzeléseim. A költők veszélyesek, mert hisznek abban, amit megverselnek. legalábbis amikor megverselik. Nos, én abban hiszek, amit gondolok. És azt gondolom, hogy Kaanuub nem fog sokáig ülni a trónon. Pár hónapja még minden becsvágyam abban merült ki, hogy életem végéig falvakat és karavánokat fosztogassak. Most viszont. nos, majd meglátjuk.

 

2. „Akkoriban szabadító voltam – ma pedig..."

 

Egy terem, amely furcsamód kopárnak hat a vastag szőnyegekhez és a falakat borító pompás kárpitokhoz képest. Egy kis íróasztal, amelynél egy férfi ül. Ez a férfi tízezrek közül is azonnal kitűnne. Nem rendhagyó testalkata teszi, magassága és széles válla, bár ezek a tulajdonságai kétségkívül erősítik a benyomást. Az arca az oka; ez az arc, mely komor rezzenetlenségével magára vonja a tekintetet, a keskeny, szürke szempár, mely jeges erővel zúzza szét a szembenéző akaratát. Minden mozdulata, még a legkisebb is, acélos izmokról és tökéletes összhangban működő agyról árulkodik. Semmi mesterkéltség vagy ki számítottság nincs a viselkedésében – vagy teljesen mozdulatlan, mint valami bronzszobor, vagy olyan macskaszerű fürgeséggel mozog, hogy a szem is alig bírja követni.

Ez a férfi most az íróasztalra könyökölt, állát roppant öklére támasztotta, s borúsan meredt az előtte álló harcosra, aki épp azzal volt elfoglalva, hogy becsatolja a mellvértje szíjait. Közben szórakozottan fütyörészett – ami igencsak szokatlan magatartás volt egy király jelenlétében.

– Brule – mondta a király –, ezek a kormányzati ügyek jobban fárasztanak, mint az összes eddig megvívott csatám.

– Ez a játékhoz tartozik, Kull – felelte Brule. – Király vagy. Be kell tartanod a szabályokat.

– Bárcsak veled mehetnék Grondarba! – sóhajtott Kull irigyen. – Egy örökkévalóság óta nem ültem már lovon; de Tu azt mondja, sürgős ügyek követelik a jelenlétemet. Legyen átkozott!

– Hosszú-hosszú ideje már – folytatta egyre komorabban, mikor választ nem kapott –, hogy megdöntöttem a régi dinasztiát és elfoglaltam Valúzia trónját. Már kölyökkoromban is erről álmodoztam a törzsem szállásain. Ez könnyű volt. Ha most visszatekintek a hosszú, keserves útra, a sok megerőltetés, harc és nélkülözés mind olyan valótlannak és távolinak tűnik nekem, mintha csak álmodtam volna az egészet. Pedig micsoda mélyről hágtam milyen magasra! A vad atlantiszi barbár a lemuriai gályákra kerül, két évet tölt az evezőhöz láncolva; aztán felcsap rablónak a valúziai hegyekben, ahonnan a főváros tömlöcébe jut; viador lesz az arénában, katona a birodalmi hadseregben, tiszt, kapitány, főparancsnok – és végül király!

– Az volt a baj, Brule, hogy nem álmodtam tovább. Csak a trón megszerzése lebegett előttem; hogy utána mi lesz, nem érdekelt. Mikor Borna király holtan hevert a lábam előtt, és én letéptem véres fejéről a koronát, legmerészebb álmaim is beteljesedtek. Azóta mintha útvesztőben tévelyegnék. Enyém lett a királyság, de nem tudok mihez kezdeni vele.

– Mikor megdöntöttem Bornát, a nép harsányan ünnepelt. Akkoriban én voltam a szabadító – ma pedig morognak rám a hátam mögött és sötét pillantásokkal méregetnek. Ha azt hiszik, hogy nem látom, az árnyékomra köpnek. Bornának, annak a döglött disznónak szobrot állítottak a kígyótemplomban; leborulnak előtte és azon siránkoznak, hogy a nagy szent királyukat agyonütötte egy véres kezű barbár. Amikor diadalról diadalra vezettem a seregeiket, nem számított, hogy idegen vagyok; most nem tudják nekem megbocsátani.

– A kígyótemplomban olyan férfiak gyújtanak füstölőket Borna emlékezetére, akiket az ő hóhérai vakítottak és nyomorítottak meg; olyan apák, akiknek a fiai az ő tömlöcében lehelték ki a lelküket; olyan férjek, akiknek az asszonyát az ő háreme nyelte el. Bah! Az emberek mind bolondok.

– Ez nagyrészt Ridondo műve – mondta a pikt, és egy lyukkal szorosabbra húzta a fegyverderekát. – Őrületbe kergeti a népet a dalaival. Köttesd fel a bohócruhájában a város legmagasabb tornyára! Hadd kovácsoljon rímeket a keselyűknek.

Kull megrázta oroszlánsörényét.

– Nem, Brule. Ő fölötte áll a hatalmamnak. Az igazi költő nagyobb minden királynál. Gyűlöl engem, pedig szívesen lennék a barátja. A dalai hatalmasabbak, mint az én jogarom, mert valahányszor énekelt nekem, a szívem majd' kiugrott a bordáim közül. Én meghalok és elfelejtenek; az ő dalai örökké élni fognak.

A pikt vállat vont.

– Ahogy akarod; király vagy, a nép nem tehet le téged. A vörös vértesek egy emberként állnak mögötted, az összes pikttel együtt. Mi mindketten barbárok vagyunk, bár életünk nagy részét ezen a földön töltöttük. Most elmegyek. Nincs mitől félned, hacsak nem egy tőrdöféstől a hátadba, ami úgyszólván kizárt, hisz éjjel-nappal egy szakasz vörös vértes őriz.

Kull felemelte a kezét búcsúzóul, a pikt pedig csörgő páncéllal távozott.

Most egy másik férfi érkezett kihallgatásra, emlékeztetve rá Kullt, hogy egy király nem maga rendelkezik az idejével.

Városi nemesifjú volt, Seno val Dornak hívták. Nagy párbajhős és szoknyavadász hírében állt; ehhez képest ugyancsak nyomorúságos állapotban járult királya elé. Bársonysüvege gyűrött volt, s ahogy térdre ereszkedve lekapta a fejéről, a madártoll szomorúan kókadozott rajta. Tarka ruhája elpiszkolódott, mintha már jó ideje elhanyagolná a külsejét elkeseredésében.

– Királyom, ó, király uram – mondta mély megrendüléssel –, ha családom dicső tettei és a magam töretlen hűsége érdemesít valamire, akkor Valkára kérlek, ne tagadj meg tőlem egy kegyet!

– Mondd, mifélét.

– Király uram, én szerelmes vagyok egy hajadonba. Nem élhetek nélküle; és nélkülem elsorvad ő is. Már enni és aludni sem tudok, mert folyton csak ő jár a fejemben. Szépsége éjjel-nappal kísért, napsütésként aranyozza be az életemet.

Kull nyugtalanul fészkelődött. Sohasem volt szerelmes.

– Hát vedd feleségül, Valka nevében!

– Ah! – kiáltott az ifjú. – Ez itt a baj! Az én szerelmem rabszolganő, a neve Ala, a gazdája pedig Volmana, Karaban grófja. Valúzia fekete törvénykönyveiben írva áll, hogy nemesember nem vehet el rabszolganőt. Mindig is így volt. Eget-földet megmozgattam, de nem kaptam más választ senkitől: „nemesek és rabszolgák nem házasodhatnak". Rettenetes. Azt mondják, a birodalom hosszú történetében sohasem fordult még elő, hogy nemesúr rabszolgalánnyal akart volna frigyre lépni! És ha én vagyok az első, mit számít az? Utolsó reményemet helyezem király uramba.

– Ez a Volmana nem hajlandó eladni őt?

– Dehogynem, de ez nem változtatna semmin. Hiába lenne az én tulajdonom, attól még rabszolga maradna, és ugyanúgy nem vehetném el. Márpedig én a feleségemül kívánom őt. Minden más a szerelmünk megcsúfolása volna. Meg akarom mutatni Alát a világnak, díszruhában és felékszerezve, ahogyan az egy val Dor hitveséhez méltó! Ám ez csak akkor lehetséges, ha király uram segít nekünk. Ő rabszolgák ivadékaként született, az ősei több száz nemzedékre visszamenőleg rabszolgák voltak. Rabszolga marad ő is élete végéig, és rabszolgák lesznek a gyermekei is. Ezért nem mehet feleségül szabad emberhez.

– Akkor add el magad te is rabszolgának! – javasolta Kull, résnyire húzott szemmel figyelve az ifjút.

– Megpróbáltam – felelte Seno olyan őszintén, hogy Kull azonnal elhitte. – Elmentem Volmanához, és azt mondtam neki: „Van egy rabszolganőd, akibe beleszerettem. Feleségül akarom venni. Fogadj el rabszolgádnak, hogy együtt lehessek vele." Borzadva utasította el a kérésemet. Bármikor ideadná nekem a lányt, akár ajándékba is, de engem nem hajlandó a rabszolgájává tenni. Atyám pedig a tűz és a kés esküjével fogadta, hogy megöl, ha ilyen gyalázatot merek hozni a val Dor névre. Nem, király uram, rajtunk már csak te segíthetsz.

Kull hívatta Tut, és előadta neki az esetet. Tu, a főtanácsadó a fejét rázta.

– A fekete vasba kötött könyvekben úgy van megírva, ahogy Seno mondta. Mindig is törvény volt, mindig is az marad. Nemesi család sarja nem kötheti össze a sorsát egy rabszolgáéval.

– Miért nem változtathatom meg a törvényt?- kérdezte Kull.

Tu letette elé az asztalra a kőtáblát, amelybe a törvény szövegét vésték.

– Ez a törvény ezredévek óta van érvényben. Nézd, Kull: az első törvényhozók vésték kőbe, oly sok évszázaddal ezelőtt, hogy egész éjszaka számlálhatnád, akkor sem jutnál a végére. Sem neked, sem más királynak nem áll hatalmában változtatni rajta.

Kullt hirtelen ismét elfogta a teljes tehetetlenség émelyítő-bénító érzése, mely egyre gyakoribb vendég volt nála az utóbbi időben. Olybá tűnt neki, az uralkodás csupán a rabszolgaság egy másik fajtája. Egész életében karddal küzdötte le az útját álló akadályokat; de mit tehet az aggályos és tisztelettudó barátok ellen, akik hajlongva és hízelegve szállnak szembe minden újítással; akik az ősi hagyomány bástyái mögé sáncolják el magukat, és csöndben megtagadják tőle a jogot, hogy bármin változtasson a környezetében?

– Menj! – mondta fáradt kézlegyintéssel. – Sajnálom, de nem tudok segítem.

Seno val Dor lehajtott fővel, görnyedt vállakkal hagyta el a termet; tekintete kiüresedett, léptei csüggedten csosszantak a kőlapokon. Megtört ember lett belőle.

 

3. „Emberbőrbe bújt tigrisnek hittelek!"

 

Hűs szél járta be az erdőt. A roppant fatörzseket szívós folyondárok és virágos indák hálója szőtte be; tövükben egy patak ezüstös szalagja kanyargott. Valahol dalos madár trillázott; a késő nyári nap lágy ragyogása átszüremlett a dús lombokon, s a fény és árnyék finom mintázatát varázsolta a fűre, fekete-arany selyemlepel gyanánt. Az idilli csendben egy rabszolgalány üldögélt a gyepen. Arcát hófehér karjára hajtotta, s oly keservesen zokogott, mintha kis szíve mindjárt meghasadna. Süket volt a madárdalra; a csermely vígan duruzsolt a fülébe, ám ő néma maradt; a nap csodaszépen sütött, de ő vakon meredt színpompájára. Számára az egész világ sötét szakadék volt, mely fájdalmat és könnyeket rejteget csupán.

Így hát nem hallotta meg a halk lépteket, s nem figyelt föl a magas, széles vállú férfira, aki a bokrok közül lépett elő, és megállt mellette. Csak akkor ébredt tudatára a jelenlétének, amikor az letérdelt hozzá, és fölsegítette. Roppant keze olyan szelíd mozdulattal törölte le arcáról a könnyeket, mint a gyermekét cirógató anyáé.

A rabszolgalány felnézett a sötét, rezzenéstelen arcba, a hideg, jégszürke szempárba, mely meglepően gyengéden viszonozta tekintetét. A férfi külsején látszott, hogy nem valúziai, s ezekben a békétlen időkben nem sok jót ígért egy egyszerű szolgálónak, ha erdei magányában egy külhoni idegennel hozza össze a véletlen szeszélye; ő azonban most túl nyomorultul érezte magát hozzá, hogy bármitől megijedjen, ráadásul a férfi barátságosnak tűnt.

– Mi történt, gyermekem? – kérdezte.

A kétségbeesett nők hajlamosak kiönteni a szívüket az első idegennek, aki szánalommal és együttérzéssel fordul feléjük; így tett a kis rabszolgalány is.

– Ó, uram, annyira boldogtalan vagyok! – hüppögte. – Egy nemesifjút szeretek.

– Seno val Dort?

– Igen, uram. – A lány meglepetten pillantott rá. – Honnan tudod? Feleségül kíván venni, és mert sehol másutt nem tudott engedélyt szerezni rá, ma a király színe elé járult. De a király sem akart neki segíteni.

Árnyék suhant át az idegen sötét arcán.

Seno azt mondta, hogy a király nem akart segíteni?

– Nem; a király hívatta a főtanácsosát, és egy darabig vitatkozott vele, de végül beadta a derekát. Ó – zokogta a kis szolgáló –, tudtam én, hogy hasztalan minden! Valúzia törvényeit az örökkévalóságnak írták. Nem számít, milyen kegyetlenek és igazságtalanok. Hatalmasabbak még a királynál is.

A lány érezte, hogy az idegen karján megfeszülnek az acélos izomkötegek. Zord, reményvesztett kifejezés futott át a vonásain.

– Igen – mormolta, inkább csak önmagának –, Valúzia törvényei hatalmasabbak a királynál.

A szolgáló kicsit megkönnyebbült, hogy elsírhatta valakinek a bánatát, és felszárította a könnyeit. A kis rabszolgalányok hozzá vannak szokva a fájdalomhoz és a szenvedéshez, bár neki elég jól ment a sora a többiekhez képest.

– Gyűlöli Seno a királyt?- kérdezte az idegen.

A lány megrázta a fejét.

– Tudja, hogy meg van kötve a keze.

– És te?

– Mire gondolsz, uram?

– Te gyűlölöd a királyt?

A kis szolgáló szeme döbbenten elkerekedett.

– Én? Ó, uram, ki vagyok én, hogy gyűlöljem a királyt? Soha eszembe sem jutna ilyesmi.

– Ennek örülök – mondta a férfi fáradtan. – Mert a király, gyermekem, ugyanolyan rabszolga, mint te, csak súlyosabb láncokat visel.

– Szegény! – mondta a kis szolgáló szánakozva, bár nem egészen értette a dolgot. Aztán dühösen kifakadt. – De a kegyetlen törvényeket igenis gyűlölöm! Miért nem lehet megváltoztatni őket? Az idő nem áll meg! Miért kell ma olyan törvények igájában nyögni, amiket évezredekkel ezelőtt hoztak barbár őseink?

Hirtelen elhallgatott és ijedten nézett körül.

– Ezt ne mondd el senkinek! – suttogta aztán, s kérő mozdulattal a férfi vállára hajtotta a fejét. – Nem illő dolog, hogy egy nő, ráadásul egy rabszolgalány, ilyen szemérmetlenül beszéljen főbenjáró ügyekről. Ha a gazdámnak vagy az asszonyomnak a fülébe jut, biztosan elvernek érte!

A megtermett idegen elmosolyodott.

– Ne aggódj, gyermekem! Magát a királyt sem sértené a véleményed; sőt, azt hiszem, titkon ugyanígy érez.

– Te találkoztál már a királlyal, uram? – kérdezte a kis szolgáló; gyermeki kíváncsisága egy pillanatra felülkerekedett a bánatán.

– Nem is egyszer.

– Igaz, hogy nyolc láb magas?- kérdezte a lány csillogó szemmel. – És valóban szarvakat hord a koronája alatt, ahogy a népek bizonygatják?

– Aligha – nevetett a férfi. – Először is, legalább két lábbal alacsonyabb. Ami pedig a testalkatát illeti, akár az ikertestvérem is lehetne. Egy hüvelyk különbség sincs kettőnk között.

– És ő is ugyanolyan kedves, mint te?

– Néha igen; ha nem bőszítik őrjöngésig az államügyek és a nép hóbortjai.

– Valóban barbár?

– Testestül-lelkestül. Atlantiszon született, ott nőtt fel a pogány barbárok között. Volt egy álma, és valóra váltotta. Király lett belőle, mert jól bánt a karddal, győzelmet aratott a csatákban, és megkedvelték a valúziai sereg zsoldosai. De harcos, nem politikus; most nem sokra megy a kardforgató tudományával, s vérrel szerzett trónusa inog alatta.

– És nagyon boldogtalan.

– Nem mindig – mosolyodott el a széles vállú férfi. – Néha, ha lop magának pár magányos órát az erdőben, szinte már boldog. Kivált ha belebotlik egy csinos lánykába, mint például.

A kis szolgáló rémülten felkiáltott, és térdre hullott előtte.

– Ó, felség, felség, kegyelmezz! Én nem tudtam. te vagy a király!

– Ne félj! – Kull megint letérdelt mellé, s ahogy átkarolta, érezte, hogy egész testét rázza a reszketés. – Az előbb azt mondtad, kedves vagyok.

– Így igaz, felség – suttogta a lány elfúló hangon. – Annyi. annyi mindent beszélnek rólad. é-én emberbőrbe bújt tigrisnek hittelek, pedig jóságos vagy és kedves. d-de. te király vagy, én pedig.

Zavarában és bűntudatában hirtelen felpattant, menekülőre fogta, és máris eltűnt a bokrok között. Néha ábrándozott róla, hogy egyszer talán messziről láthatja majd a királyt; a döbbenetes felismerés, hogy ő volt az a férfi, akivel megosztotta szánalmas kis gondjait, olyan szörnyű szégyenkezéssel töltötte el, amely már-már rettegésbe csapott át.

Kull sóhajtott és felállt. Várták az államügyek. Vissza kellett térnie a palotába, hogy olyan problémáknak gyürkőzzön neki, amelyek természetéről csak homályos sejtelmei voltak, és elképzelni sem tudta, miféle megoldást találhatna rájuk.

 

4. „Ki hal meg elsőnek?"

 

Húsz alak lopakodott az éji csöndben, mely nyomasztóan telepedett a palota folyosóira és csarnokaira. Puha bőr lábbelit viseltek, amely sem a vastag szőnyegeken, sem a márványlapokon nem csapott zajt. A falikarokban lobogó fáklyák fénye rőten tükröződött a csupasz tőrökön, a kardok pengéjén, az élesre köszörült csatabárdokon.

– Halkan! Halkan, a mindenit! – sziszegte Ascalante, és egy pillanatra megállt, hogy hátranézzen a követőire. – Akárki fújtat olyan veszettül, hagyja abba! Strázsáktól nem kell tartanunk, az éjszakai őrség kapitánya elküldte vagy leitatta őket; de azért legyünk óvatosak! Egyetlen szerencsénk, hogy az átkozott piktek – azok a vérszomjas vadak – mind a nagykövetségükön mulatnak, vagy úton vannak Grondar felé. Pszt! Fedezékbe, itt az őrség!

Eltűntek egy roppant oszlop mögött, melynek takarásában akár egy egész regiment elrejtőzhetett volna, és vártak. Pár pillanattal később tízfős szakasz masírozott el mellettük – csupa megtermett, izmos férfi, vörös páncélzatukban ércszobrokhoz hasonlatosak. Állig fel voltak fegyverezve, néhányan kissé bizonytalan képet vágtak. A tiszt, aki vezette őket, sápadtnak látszott. Mereven nézett maga elé, és mikor elhaladtak a betolakodókat fedező oszloptörzs előtt, felemelte a kezét, hogy letörölje homlokáról a verítéket. Fiatal volt, nem ment számára könnyen a király elárulása.

Az őrség egyre halkuló fegyver- és páncélzörgés kíséretében eltűnt az egyik folyosótorkolatban.

– Nagyszerű! – kuncogott Ascalante. – Betartotta a szavát; Kull hálóterme őrizetlen! Igyekezzetek, nagy munka vár ránk! Ha a tett helyszínén kapnak el minket, végünk; de ha a király halott, ők is gyorsan felejtenek. Előre!

– Úgy van, előre! – kiáltotta Ridondo.

Átrohantak a csarnokon, és zihálva megálltak egy ajtó előtt.

– Ez az! – csattant fel Ascalante. – Törd be, Gromel!

Az óriás teljes súlyával az ajtónak vetette magát. Második nekifutásra a retesz kifordult a foglalatából, a deszkák recsegve széthasadtak, az ajtó megroskadt és betört.

– Befelé! – bömbölte Ascalante, gyilkos láztól tüzelve.

– Befelé! – rikoltotta Ridondo. – Halál a zsarnokra!

Lépés közben torpantak meg. Kull állt előttük – nem a meztelen, álmából riadó király, nem zavart, fegyvertelen áldozat, hanem az éber és ádáz Kull, felerészt már a vörös vértesek páncélzatában, kezében hosszú karddal.

Kullt álmatlanság gyötörte, és nem sokkal korábban fölébredt. Magához akarta kéretni a hálóterme előtt posztoló őrség tisztjét, hogy elbeszélgessen vele. Mikor kinézett az ajtóba vágott kukucskálónyíláson, csodálkozva látta, hogy éppen elvezeti az embereit. A barbár király, a maga örökké gyanakvó észjárásával, azonnal megtalálta a magyarázatot: árulás! A katonákat visszahívni eszébe sem jutott, hisz minden valószínűség szerint részesek voltak az összeesküvésben. A parancs nélküli elvonulásra semmi más okuk nem lehetett. Így hát, amikor Gromel első ízben rontott az ajtónak, sietve nekilátott felölteni a vértezetet, melyet mindig készenlétben tartott a magánlakosztályában.

Egy szívdobbanásnyi ideig mintha mozdulatlanná dermedt volna az egész kép: a négy nemesi lázadó a küszöbön, mögöttük a tizenhat orgyilkos – a királyi hálóterem közepén pedig a szótlan, csatára kész óriás, akinek rettenetes, zordan lobogó tekintete kiapasztja az élen állók szívéből a harci kedvet.

Aztán Ascalante felkiáltott.

– Befelé! Vágjátok le! Húszan vagyunk egy ellen, és nincs rajta sisak!

Ez igaz volt: Kullnak erre már nem maradt ideje, mint ahogy arra sem, hogy lekapja a falról a hatalmas pajzsok egyikét. Mégis jobban fel volt vértezve, mint bármelyik orgyilkos, Gromel és Volmana kivételével, akik teljes páncélzatban néztek farkasszemet vele zárt sisakrostélyuk mögül.

Az összeesküvők ordítása visszhangokat vert a kupolás mennyezet alatt, ahogy benyomultak a hálóterembe. Legelöl Gromel rohamozott, leszegett fejjel, akár a támadó bivaly. Pengéje halálos szúrásra lendült, a király alteste felé. Kull nem várta be támadását, dühöngő tigrisként rontott neki. Minden erejét, teljes súlyát beleadta a félelmetes kardcsapásba. A roppant penge szisszenő ívet írt le, és nekizúdult a parancsnok sisakjának. Sisak és kard egyszerre tört szilánkokra, s Gromel élettelenül roskadt össze, miközben Kull hátraszökkent, kezében a csonka markolattal.

– Gromel! – mordult föl, mikor a szétpattanó fémpántok alatt megpillantotta az arc roncsait; aztán a falka maradéka megrohanta, tőrdöfést érzett megcsúszni a bordáján, s baljának egyetlen csapásával messzire röpítette a támadót. Egy másiknak úgy vágta a szeme közé pengéje csonkját, hogy az eszméletlenül, vérrel borítva rogyott a földre.

– Négyen az ajtóhoz! – kiáltotta Ascalante. Attól félt, hogy a roppant erejű, párducsebesen mozgó Kull áttör a soraikon és elmenekül. Négy törvényen kívüli kivált a forgatagból, és elállták az egyetlen bejáratot. Kull ugyanebben a pillanatban hátraugrott a falhoz, és letépett róla egy régi csatabárdot, amely tán évszázadok óta lógott a tartószögeken.

Egy pillanatig hátát a falnak vetve méregette őket, majd egyetlen nekirugaszkodással köztük termett. Sosem kedvelte a védekező harcmodort; ha harcolt, ő irányított. A bárd első csapása kettéhasította egy ellenfél vállát, a rettentő visszakezes vágás összezúzta egy másik koponyáját. Egy kard csengve széttört a mellvértjén, ami nélkül már rég halott lett volna. Így csak védtelen fejére kellett ügyelnie, meg a mell- és hátvas közti hézagokra – mert a valúziai páncélzat bonyolult volt, és nem maradt annyi ideje, hogy teljesen felöltse. Az arcán, a karján és a lábán már vérzett, de olyan gyorsan és magabiztosan mozgott, még a túlerő ellenében is, hogy az orgyilkosok haboztak kitámadni. Ráadásul túl sokan voltak, egymást akadályozták a tolongásban.

Az egyik pillanatban még vad csapásokkal szorongatták, a következőben elhátráltak tőle, szurkálva és parírozva gyűrűbe zárták – a földön heverő hullák néma bizonyítékul szolgáltak iménti rohamuk öngyilkos ostobaságára.

– Gyávák! – harsogta Ridondo, magánkívül a dühtől; kalapját elhajította, szeme eszelősen izzott. – Féltek a harctól? Életben hagynátok a zsarnokot? Csülökre!

Vad döféssel rontott előre; Kull azonban, aki felismerte őt, a balta szakállával befogta és szilánkokra zúzta a pengéjét, majd akkorát lökött rajta, hogy tántorogva hanyatt zuhant. Ascalante szúrását a bal karjával hárította, vállalva a sebesülést; és a kitaszított csak annak köszönhette az életét, hogy idejében lebukott Kull csatabárdja elől és villámsebesen hátraszökkent. Az egyik szőrös bandita Kull lábára vetette magát, hogy a földre döntse, s miután egy pillanatig mintha egy tömör vastoronnyal birkózott volna, még épp idejében kapta föl a fejét, hogy meglássa a lezúduló baltaélt – ám ahhoz már későn, hogy ki is térjen előle. Közben egy társa két kézre fogta a kardját, és olyan rettenetes erővel sújtott le, hogy baloldalt átvágta Kull király vállvértjét, s pengéje az eleven húsba mélyedt. A király páncélját azonnal elöntötte a vér.

Volmana vad türelmetlenséggel gázolt előre, szétlökdösve a többieket, s kardjával a király védtelen feje felé vágott. Kull lebukott, hogy a penge nem sokkal fölötte süvített el, még le is nyeste néhány szál haját. Ilyen magasra nőtt embernek nem volt könnyű lehajolni egy Volmana-féle törpe csapása elől.

Ki sem egyenesedve pördült körbe a sarkán, roppant ívben lendítve meg a csatabárdot, akár a préda torkának rugaszkodó csikasz. Volmana testének egész bal oldala tönkreszakadt a rettentő ütéstől, valóságos vérzáporban roskadt a padlóra.

– Volmana! – zihálta a király. – A pokolban is megismerném a korcs fajzatodat!

Kiegyenesedett, hogy fogadja Ridondo őrjöngő támadását, aki vadul és teljesen fedezetlenül rontott neki, egy szál tőrrel a kezében. Kull magasba emelt csatabárddal hátraugrott.

– Ridondo! – kiáltotta élesen. – Vissza! Téged nem akarlak bántani.

– Pusztulj, zsarnok! – rikácsolta az őrült kobzos, és rávetette magát.

A király addig tétovázott a csapással, míg el nem késett vele. Csak akkor sújtott le vad elszántsággal, mikor megérezte, hogy a csupasz acél a védtelen oldalába mélyed.

Ridondo szilánkokra zúzott koponyával bukott hanyatt, Kull pedig lihegve nekitántorodott a falnak, szabad kezét a sebére szorítva; ujjai közül vastag sugárban vér patakzott.

– Most vagy soha! Végezzünk vele! – ordította Ascalante, készen a támadás vezetésére.

Kull a falnak vetette hátát és fölemelte csatabárdját. Félelmetes látványt nyújtott. Széles terpeszben állt, előreszegett fejjel; véres baljával a falnak támaszkodott, jobbjában a csatabárdot markolta; vonásai a gyűlölet vicsorába torzultak, szemének jéghideg lángja átsütött a vérfátylakon. A gyilkosok haboztak; a tigris talán közel jár a halálhoz, de még így is képes néhányukat magával rántani.

– Ki hal meg elsőnek? – vicsorgott Kull véres, összezúzott szájjal.

Ascalante farkasként vetette rá magát – aztán hihetetlen fürgeséggel torpant meg, szinte ugrás közben, s a földre hullva kerülte el a halált, amely egy véres baltaél képében süvített feléje. Sietve félregördült, biztonságba menekítve a lábát, ahogy Kull megfékezte a semmibe zúgó ütés lendületét, és nekiveselkedett a következőnek. A csatabárd ezúttal csak hajszálnyira hibázta el a bokáját, amint négy hüvelyk mélyen szaladt a fényezett fapadlóba.

Ekkor egy másik orgyilkos is támadásba lendült, s a többiek félszívvel követték. Az első azt hitte, eléri és levágja Kullt, mielőtt az kiszabadíthatná a csatabárdot; ám vagy a királyt becsülte alá, vagy az elhatározással késlekedett egy szívdobbanásnyit, mert a baltaél felvillant és lesújtott, s a következő pillanatban egy emberalak véres torzképe hanyatlott a védtelennek vélt préda lábához.

Ebben a pillanatban páncélos léptek sietős csörömpölése hallatszott a csarnokból, és az ajtót őrző banditák egyike felkiáltott.

– Katonák! Katonák jönnek!

Ascalante káromkodott; az emberei olyan sebesen hagyták faképnél, mint patkányok a süllyedő hajót. Kirohantak a csarnokba – vagy véresen ki sántikáltak; odakint lábdobogás és dühös kiáltások fogadták őket; kezdetét vette az üldözés.

Kull és Ascalante magukra maradtak a királyi hálóteremben, eltekintve a földön heverő holtaktól és haldoklóktól. Kull térde rogyadozott; nehézkesen dőlt a falnak, s az utolsókat ziháló farkas tekintetével figyelte a kitaszítottat.

– Minden elveszett, legfőképp a becsület – mormolta Ascalante. – A király viszont a végét járja, és.

Csak az istenek a megmondhatói, miféle gondolatok jártak még a fejében, mert hirtelen nekirontott Kullnak, épp abban a pillanatban, amikor a király a bárdot markoló kezével a vért próbálta kitörölni a szeméből, és a kivont karddal szúró harcos gyorsabb a sebesültnél, akinek egy roppant csatabárd ólomsúlya húzza le fáradt karját.

Ám épp amikor Ascalante gyilkos döfésre lendült, a hálóterem küszöbén Seno val Dor jelent meg, és elhajított valamit, ami felvillant, éleset szisszent, s röptét a kitaszított torkában fejezte be. Ascalante megtántorodott, elejtette a kardját, és Kull elé rogyott, elárasztva lábát az átvágott ütőeréből fecskendező vérrel – néma tanúbizonyságul, hogy Seno harci tudománya a tőrvetésre is kiterjed. Kull kábán meredt a halott törvényen kívülire, Ascalante szeme pedig szinte gúnyosan nézett vissza rá, mintha holtában is a királyok és banditák, az összeesküvések és ellen összeesküvések hiábavalóságát hirdetné.

Aztán egyszerre csak Seno támogatta a királyt, a helyiség megtelt a nagy val Dor család egyenruháját viselő fegyveresekkel, és a szédülő Kullban tudatosult, hogy a másik karját egy aggódó rabszolgalány tartja.

– Kull, Kull, csak nem haltál meg? – A nemesifjú arca falfehér volt.

– Még nem – felelte a király rekedten. – Kössétek be a sebet a bal oldalamon! Ha meghalok, hát attól. Mélyre vágott – Ridondo búcsúdala –, a többi nem veszélyes. Csak rakjatok rá valami gyolcsot; még dolgom van.

Csodálkozva engedelmeskedtek, és mikor a vérzés elállt, a halotthalványra sápadt Kull érezte, hogy az erejéből visszatér egy kevéske. Most már az egész palota talpon volt. Mindenfelé udvarhölgyek, nemesurak, katonák és tanácsosok szaladgáltak izgatottan. A vörös vértesek dühtől fortyogva gyülekeztek, készen álltak bármire; az őrjöngésig bőszítette őket, hogy szüksége órájában mások álltak a királyuk mellett. A fiatal tiszt, aki az éjszakai őrséget vezette, elmenekült a sötétben, és sem akkor, sem később nem bukkantak nyomára, bár nagy erőkkel keresték.

Kull, aki konok módon még mindig nem volt hajlandó összeesni, fél kézzel a csatabárd nyelét szorongatta, a másikkal pedig Seno vállára támaszkodott. Odafordult a kezét tördelve elősiető Tuhoz, és ráparancsolt.

– Hozd ide azt a kőtáblát, amire a rabszolgákról szóló törvényt vésték!

– De, király uram.

– Tedd, amit mondok! – förmedt rá Kull, és megemelte a bárdot.

Tu sietve kisomfordált a helyiségből.

Várakozás közben, mialatt az udvarhölgyek bekötözték a sebeit, és gyengéden, de hiábavalóan próbálták lefeszegetni vasujjait a véres szekercenyélről, a király Seno izgatott beszámolójára figyelt.

– .Ala kihallgatta Kaanuubot és Volmanát. Egy kis fülkében húzta meg magát, hogy elsirassa a balsorsát. a balsorsunkat. amikor megérkezett Kaanuub, útban a birtokára. Reszketett félelmében, hogy a tervük meghiúsulhat, és még egyszer elismételtetett mindent Volmanával, hátha talál benne valami hibát, amire nem gondoltak.

– Késő este távozott, addig Alának is várnia kellett, csak utána tudott kiszökni és elindulni hozzám. De Volmana palotájától hosszú az út a miénkig, különösen egy fiatal lánynak gyalogszerrel; hiába gyűjtöttem össze azonnal az embereimet, hajszál híján későn érkeztünk.

Kull megszorította a vállát.

– Nem fogom neked elfelejteni.

Megérkezett Tu a törvénytáblával, és áhítatos mozdulattal az asztalra helyezte.

Kull félrelökte a körülötte tolongókat, és egyedül állt fel.

– Hallgassatok meg, Valúzia népe! – kiáltotta. Tucatnyi sebből vérzett, csupán vadállati vitalitása tartotta talpon; mégis emberfölötti erő sugárzott belőle. – Itt állok előttetek, én, a király. Megkörnyékezett a halál, nem először; de túléltem már ennél rosszabb sebeket is.

– Halljátok hát szavam! Belefáradtam ebbe a hivatalba! Nem király vagyok én, hanem rabszolga! Akárhová nyúlok, meg van kötve a kezem – törvények, törvények és megint csak törvények! Sem a gonosztevőket nem tudom megbüntetni, sem a barátaimat megjutalmazni a törvények, a szokások, a hagyományok miatt. Valkára mondom, mostantól nemcsak névleg leszek király!

– Itt áll az a két ember, aki megmentette az életemet. Mától fogva senki és semmi nem tilthatja meg nekik, hogy összeházasodjanak!

Seno és Ala örömteli kiáltással omlottak egymás karjába.

– De a törvény! – rikácsolta Tu.

– Én vagyok a törvény! – ordította Kull, és lesújtott csatabárdjával. A nehéz baltaél ezer szilánkra zúzta a kőtáblát. Az emberek iszonyodva tördelték a kezüket, bénán várták, hogy a szörnyűséges szentségtöréstől a fejükre szakadjon az égboltozat.

Kull hátratántorodott, a szeme lángolt, forogni kezdett vele a terem.

– Én vagyok a király, az ország és a törvény! – mennydörögte, és felkapta a pálcát formázó jogart, amely a közelében hevert az asztalon. Két darabra törte, és messzire hajította magától. – Ez az én jogarom! – Magasba lendítette a vöröslő csatabárdot; a sápadt udvaroncokra forró vércseppek záporoztak. Kull baljába ragadta a koronát, s hátát a falnak vetette. Csak ez tartotta vissza, hogy elessen; ám a karjában még most is egy oroszlán ereje szunnyadt.

– Vagy király vagyok, vagy halott! – bömbölte; roppant izmai megfeszültek, szeme villámokat szórt. – Ha nem tetszik nektek, gyertek, vegyétek el tőlem a koronát!

Bal kezével feléjük nyújtotta az ékköves diadémot, jobbjával pedig fenyegetően megemelte a csatabárdját.

Ez a bárd az én jogarom! Ez a királyságom jele! Ahogy tőlem telt, igyekeztem olyan bábkirály lenni, amilyet szerettetek volna, hogy a ti módotokon uralkodjak. Mostantól a magam módján teszem! Ha nem akartok harcolni, engedelmeskedni fogtok! Az igazságos törvények megmaradnak; amiken túllépett az idő, azokat ugyanúgy szétzúzom, mint ezt az előbb. Király vagyok!

A sápadt udvaroncok és rémült dámák sorra egymás után térdre hulltak, ijedten és tisztelettudóan fejet hajtva a vérrel borított óriás előtt, aki lángoló tekintettel tornyosult föléjük.

– Király vagyok, a bárd jogán!

 

(Kornya Zsolt fordítása)

 

Az őrült kobzos dala

 

Ezt a verset nem szokás a Kull-korpuszba sorolni; 1931 márciusában jelent meg a Weird Talesben, tehát abban az időszakban, amikor Howardot már nemigen foglalkoztatta Kull király alakja. A megírás és a megjelenés között azonban jelentős átfutási idővel kell számolnunk, amely – mint más példákon láthattuk – még a szerző életében publikált műveknél is évekre terjedhetett. És Howard prózai munkáiban csak egyetlen őrült kobzos (mad minstrel) szerepel: az a Ridondo, akivel az előző elbeszélésben ismerkedhettünk meg. Ott mindössze egy meglehetősen suta verssort olvashatunk tőle, amelyet az összeesküvők fogadalomtétele közben idéz, továbbá egy másik költeménye címét, amelyre Ascalante hivatkozik. Ha az alábbi verset az ő művének tekintjük, nem csupán költői tehetségéről bizonyosodhatunk meg, hanem azt is rögtön megértjük, miért társult nevéhez a nem túl hízelgő jelző.

 

Az őrült kobzos dala

 

Vagyok tövis a talp alatt, vagyok szennyfolt a szemfedőn,

Vagyok gyökér, mi elrohad, vagyok a tolvaj éjidőn.

Vagyok patkány a fal megett, a leprás koldus vigyora;

Vagyok gyalázat s gyűlölet, penésszel lepett vacsora.

 

Vagyok kalászt rontó üszög, féreg, fertőzet, félelem,

Lábadra pókhálót szövök, munkád gyümölcsét elveszem.

Vagyok kiégett legelő, zsizsik és vérszopó nadály;

Éjjel a rothasztó eső, nappal a perzselő aszály.

 

Kiszáradt szájjal szomjazom mocsári mérgek mámorát;

A pestist délről én hozom, és keletről a kolerát.

Sötét boritalt fejtek ott, hol lótusz kelyhe bólogat;

Kövér kígyókkal álmodok, szedem a sápadt szirmokat.

 

Jártam csikorgó jégmezőn, hová varázslat híre vitt;

Kutattam messzi hegytetőn mongol halottak titkait.

Barlangokban vészeltem át hegyek között a hóvihart;

Túrtam a sivatag porát, hol szörnyű sírokat takart.

 

Kelő nap ki nem huny soha, bukó hold vérbe nem borul;

De – észak és dél ostora – előttem minden sárba hull.

Számon borzalmas bűvigék, iszonyt idéző dallamok;

Pokolra szálltam értük én, bejártam sok holt csillagot.

 

Nem biztatott király, se pap, nem kísért áldás, szeretet;

Nem járt arra ember, se vad, hová a léptem vezetett.

Voltak vérvörös szurdokok, sötét szárnyak a víz fölött;

Voltak vadul pergő dobok, s ki verte őket, röfögött.

 

Voltak kripták, pecsétesek, mélyükön nyálkás múmiák;

Voltak vért gőzlő fellegek, iszapban csúszó viperák.

Voltak formátlan embriók egy üstben, amely bugyogott;

Voltak csírázó milliók, meg nem született démonok.

 

Kővé fagyott az agyvelőm s ólommá dermedt a szívem;

De visszatértem vakmerőn, honnan előttem senki sem.

Ha minden remény hátat ád, én vagyok az, ki megsegít;

Méregpohárban nyújtom át az alvilág gyümölcseit.

(Kornya Zsolt fordítása)

 

Delcardes macskája

 

Thulsa Doomot, a halálfejű varázslót hagyományosan Kull király gonosz nemezisének szokás tekinteni, ez azonban a hetvenes évek képregény-feldolgozásainak öröksége, ahonnan 1981-ben még a filmvászonra is bevonult, a változatosság kedvéért ezúttal Conan ősellenségeként. Pedig Howard eredeti írásai közül mindössze ebben az egyben bukkan föl név szerint, és ennek is érdekes története van. 1928 elején, miután a Weird Tales elfogadta tőle az első két Kull-novellát (A kígyó jegyébent és a Tuzun Thune tükreit), lelkesen nekiállt további történeteket írni Valúzia királyáról, nagy kedvvel, ám a rá máskülönben jellemző szerkezeti fegyelem nélkül. A Delcardes macskája két nekifutásra készült el, közben némi kihagyással; és Thulsa Doomot lényegében csupán a második munkafázisban találta ki. (A háttérből ármánykodó gonosztevő szerepét eredetileg valószínűleg Kuthulosra, a rabszolgára osztotta.) Az első részt viszont nem dolgozta át az új fejleménynek megfelelően, csak tessék-lássék hozzáigazította; így küldte be a kéziratot a Weird Tales szerkesztőjének, aki nem kis megütközésére visszautasította. A novellának – amit végül csak a hagyatékából adtak ki – vannak emlékezetes momentumai, ám egészében véve nem tartozik Howard legsikerültebb írásai közé: a cselekmény minduntalan ki-kicsap a medréből, és túl sok benne az előkészítetlen fordulat. Ami pedig Thulsa Doomot illeti, ő nem a Conan-történetekben folytatta karrierjét, hanem a Halálfej című elbeszélésben (Skull-Face, Weird Tales, 1929 október-december), ahol Kathulos néven riogatta a húszas évek londoni alvilágát, mint életre kelt atlantiszi múmia. (Ez a közepes színvonalú Fu Manchu-imitáció egyebek mellett arról nevezetes, hogy Howard ezért kapta életében a legnagyobb egy összegű honoráriumot: háromszáz dollárt.)

 

Delcardes macskája

 

Kull király útnak indult Tuval, a főtanácsossal, hogy megtekintse Delcardes beszelő macskáját. Mert jóllehet nem szokatlan eset, hogy egy macska királyt lásson, bizony nem sok király találkozhat olyan macskával, mint a Delcardesé. Így hát Kull egy időre elhessegette gondolataiból Thulsa Doom, a varázsló halálos fenyegetéseit, és elindult Delcardeshez.

Kull kissé kétkedőn állt a dologhoz, az örök éber Tu pedig gyanakodott, bár nem tudta volna okát adni, miért. A hosszú évek, melyeket az udvarban folyó intrikák és összeesküvések között töltött, bizalmatlanná tették. Több ízben is kijelentette, hogy a beszélő macska csupán ámítás, szélhámosság vagy képzelődés lehet, és makacsul ragaszkodott a véleményéhez, hogy egy efféle szörnyeteg létezése az istenek nyilvános arculcsapása volna, akik a korok hajnalán úgy döntöttek, hogy valamennyi teremtményük közül egyedül az embert ruházzák fel a beszéd adományával.

Kull azonban barbár ősei regéiből tudta, hogy a régmúlt időkben a vadállatok beszéltek az emberekhez. Ezért szkeptikus volt ugyan, ám nem teljesen elutasító.

Delcardes minden tőle telhetőt megtett a meggyőzése érdekében. Ő maga is gyönyörű, nagyra nőtt macskára emlékeztetett, ahogy selyemdíványán heverészve fogadta őket, s hosszú, ívesen hajló pillák alól tekintett Kullra, melyek leírhatatlan csáberőt kölcsönöztek keskeny, ferdén metszett szemének. Az ajka telt volt és cseresznyepiros, általában kissé nyitva tartotta, titokzatos mosolyra húzva. Arannyal-drágakővel ékes selyemköntöse alig takarta hibátlan alakját.

Kullt azonban nem érdekelték a nők. Bár ő uralkodott Valúziában, születésére nézve atlantiszi volt, alattvalói szemében tehát vérengző vadember. Ideje nagy részét a háborúk és a hódítások kötötték le, no meg a szakadatlan igyekezet, hogy megtartsa magát az ősrégi birodalom örökké ingó trónusán, nem is beszélve az önként vállalt feladatról, hogy minél jobban kiismerje az általa kormányzott nép erkölcseit és gondolkodásmódját.

Kull királynői jelenségnek találta Delcardest, csábosnak és titokzatosnak, akit az ősi bölcsesség és a mágia levegője leng körül.

Tu számára egyszerűen egy nő volt, s mint ilyen, veszélyek és intrikák lehetséges forrása.

Ka-nu, a pikt nagykövet és Kull legközelebbi bizalmasa, csak egy fiatal fruskát látott volna benne, aki túl komolyan veszi magát, és nagy kortyokban élvezi tulajdon képzelt fontosságát. Ámde Ka-nu nem volt jelen, amikor Kull felkereste a beszélő macskát.

A macska a saját díványán feküdt egy puha selyemvánkoson, kifürkészhetetlen mélységekre nyíló szeme a királyt figyelte. Saremesnek hívták, és külön rabszolgája volt, aki most is ott állt mögötte, hogy minden kívánságának eleget tegyen: egy mogorva, szikár férfi, akinek arcát a szeme alatt mellig érő fátyol takarta.

– Kull király – mondta Delcardes –, mielőtt Saremes megszólal és nekem el kell hallgatnom, egy kegyet szeretnék kérni tőled.

– Beszélhetsz – felelte Kull.

A lány csillogó szemmel elmosolyodott, formás kezét összekulcsolta.

– Szeretnék feleségül menni a zarfhaanai Kulra Thoomhoz!

Mielőtt Kull bármit válaszolhatott volna, Tu közbevágott.

– Uram, ezt az ügyet már minden lehetséges fórumon megvitattuk. Sejtettem én, hogy nem hátsó szándék nélkül csaltak ide! Ennek a szaj. ennek a tiszteletre méltó hajadonnak az ereiben királyi vér folyik, ha csak pár cseppnyi is, és a leszármazás törvénye tiltja Valúziában, hogy főrangú asszonyok nemtelen idegenekkel házasodjanak össze.

– De a király bármikor kivételt tehet – dorombolta a lány.

– Király uram! – Tu bosszúsan maga elé emelte mindkét kezét, kifordított tenyérrel, mintha el akarna tolni magától valamit. – Egy ilyen házasság legalább száz évig tartó belviszályt idézne fel, zendüléseket és egyenetlenkedést támasztana mindenfelé.

Már azon volt, hogy terjengős előadásba kezdjen erkölcsről, hagyományról és történelemről, Kull azonban leintette. Szűkre szabott türelme végére ért.

– Valka és Hotath! Mi vagyok én, pap vagy kerítőnő, hogy ilyen semmiségekkel háborgattok? Rendezzétek el egymás között, és a jövőben ne gyertek nekem mindenféle buta házassági üggyel! Valkára, Atlantiszon azt választják párjukul az emberek, akit akarnak – és senki mást.

Delcardes kicsit duzzogott, s futó fintort küldött Tu felé, aki komor képpel viszonozta pillantását. Aztán sugárzó mosoly ült ki az arcára, s kéjes mozdulattal nyújtózott végig díványán.

– Beszélj most inkább Saremesszel, Kull, különben még féltékeny lesz rám.

Kull kissé bizonytalanul méregette a macskát. Hosszú, selymes, szürke bundája volt, keskeny szemében titokzatos fények égtek.

– Fiatalnak tűnik, pedig hihetetlenül vén – mondta Delcardes. – Az ónép macskája ő, amely évezredekkel ezelőtt lakta ezt a vidéket. Kérdezd csak meg tőle, Kull király!

– Hány éves vagy, Saremes? – tette fel a kérdést Kull szórakozottan.

– Már Valúzia ifjúkorában is öreg voltam – felelte a macska tisztán érthető, bár különös csengésű hangon.

Kull összerezzent.

– Valka és Hotath! – szaladt ki a száján. – Ez tényleg beszél!

Beszélek, gondolkodom, tudok, vagyok – mondta a macska. – Királynők bizalmasa, királyok tanácsadója voltam, valúziai Kull, amikor Atlantisz fehér fövenye még nem ismerte a lábad súlyát. Láttam, amikor a valúziaiak ősei előrenyomultak kelet felől, hogy porba döntsék az ónép hatalmát; és már itt voltam, amikor az ónép megérkezett e partokra a tengerentúlról, oly sok évszázaddal ezelőtt, hogy az emberi elme beleszédülne, ha próbát tenne a megszámlálásával. Még Thulsa Doomnál is vénebb vagyok, akit kevesen láttak valaha színről színre.

– Hatalmas birodalmak virágzásának és bukásának voltam tanúja. Láttam királyokat büszkélkedni aranycsótáros hadiméneken, és ugyanőket később, amint hidegen és sápadtan térnek haza, pajzsháton kinyújtóztatva. Volt idő, amikor még istenként is tiszteltek, úgy bizony: különös papok hajlongtak előttem, és rettenetes rítusokkal keresték a kegyeimet. Mert akik hajdan imával hódoltak az én fajtámnak, éppoly furcsák voltak, mint a cselekedeteik.

– Tudsz olvasni a csillagokban? Jövendőt mondani? – Kull barbár észjárása azonnal a gyakorlati hasznot kereste.

– A múlt s a jövő könyvei nyitva állanak előttem. Olykor kinyilatkoztatom az embereknek, amit tudniuk szükséges.

– Akkor áruld el nekem – csapott le rá Kull –, hol hagytam tegnap Ka- nu titkos üzenetét!

– A tőröd mellé csúsztattad, és rögtön meg is feledkeztél róla – felelte a macska.

Kull rámeredt, kirántotta a tőrét, és lefelé fordítva megrázta az üres tokot. Négyrét hajtott pergamenlap hullott ki belőle.

– Valka és Hotath! – kiáltott fel a király. – Saremes, te macskabőrbe bújt boszorkány vagy! Tu, mit szólsz ehhez?

Tu azonban elutasítóan szorította össze a száját, és sötét pillantást vetett az ártatlanul mosolygó Delcardesre, majd bosszúsan Kullhoz fordult.

– Uram, gondold meg jól! Ez valamiféle szemfényvesztés.

– Tu, senki sem látta, hová rejtettem az üzenetet. Még én magam is megfeledkeztem róla.

– Királyom, bizonyára egy titkon lapuló kém.

– Titkon lapuló kém? Ne légy nagyobb bolond, mint amekkorának születtél, Tu! Azt hiszed, hogy egy macska kémekkel figyeltet a tulajdon palotámban, hová dugom a bizalmas üzeneteket?

Tu felsóhajtott. Minél öregebb lett, annál inkább nehezére esett palástolnia az ingerültségét a királyok előtt.

– Uram, ne feledd az embert a macska mögött!

– Tu nagyúr! – szólalt meg Delcardes, hangjában szelíd megrovással. – Megszégyenítesz engem és megsérted Saremest!

Kullt kicsit bosszantotta a főtanácsos viselkedése.

– Egyet akkor sem vitathatsz, Tu – szögezte le. – A macska beszél.

– Szélhámosság! – kötötte az ebet a karóhoz Tu. – Csak az ember beszél, az állatok nem.

– Ez nem így van, Tu – mondott ellent Kull, aki a maga részéről már hitt a beszélő macskában, és most védelmére kelt az igazának. – Egy oroszlán emberi nyelven szólt a nagy Kambrához; a hegyi törzsek vénjeinek pedig a madarak árulják el, merre találnak gazdag zsákmányt a vadászok. És azt senki sem tagadhatja, hogy a vadállatok beszélnek egymással. Sokszor előfordult már, hogy az erdős hegyoldalakon vagy a sztyeppén ütöttem fel a sátramat, és éjszaka hallottam, hogyan társalkodnak a csillagfényben bömbölve a tigrisek. Akkor meg miért ne tanulhatná meg egy állat az emberek nyelvét? Voltak idők, amikor már- már érteni véltem, mit üvöltenek a tigrisek. A tigris a totemem, ezért tabu számomra, hacsak rám nem támad – tette hozzá elkalandozva.

Tu idegesen fészkelődött. Egy barbár főnöknél még érthető, ha totemekről és tabukról fecseg, de Valúzia királyának ajkáról igencsak nyugtalanítónak találta az ilyen beszédet.

– Uram – mondta mereven –, ez a macska nem tigris.

– Jól beszélsz – helyeselt Kull bólogatva. – Sokkal okosabbnak tűnik.

– Ez a színtiszta igazság – jelentette ki Saremes egykedvűen. – Kancellár úr, meg tudnálak győzni, ha beszámolnék róla, mi történik ezekben a percekben a királyi kincstárban?

– Nem! – morogta Tu. – Úgy tapasztaltam, az ügyes kémek előtt nincs titok.

– Senkit sem győzhetünk meg akarata ellenére – idézett Saremes nyugodtan egy régi valúziai mondást. – Ennek dacára tudatom veled, Tu, hogy a kincstárnok húsz aranytalentum többletet talált, és már útban van a futár, akit ez ügyben hozzád menesztett. Íme – a kinti folyosóról léptek hallatszottak –, már jön is.

Egy karcsú udvaronc lépett be a királyi számvevőség tarka hivatali öltözékében, mélyen meghajolt, és engedélyt kért a szólásra. Mikor Kull megadta neki, azt mondta:

– Felséges király úr és nagybecsű Tu! A királyi kincstárban aranytöbblet mutatkozik, egészen pontosan húsz talentumnyi.

Delcardes nevetve tapsikolt, Tu azonban csak a szemöldökét ráncolta.

– Mikor jöttetek rá?

– Alig félórája.

– Hányan kaptak értesítést?

– Senki, uram. Egészen mostanáig csak jómagam tudtam róla, meg a főkincstárnok.

– Hmf! – Tu savanyúan leintette. – Távozhatsz. Később majd foglalkozom az üggyel.

– Delcardes – szólt Kull –, ez a macska ugye a tiéd?

– Király uram – felelte a lány –, Saremes senkinek nem a tulajdona. Engem csupán megtisztel a jelenlétével: a vendégem. Egyébként a maga úrnője, már ezredévek óta.

– Bárcsak átvihetném a palotámba! – mondta a király.

– Saremes – fordult Delcardes tisztelettudóan a macskához –, a király szívesen vendégül látna téged.

– Elkísérem Valúzia királyát – jelentette ki a macska méltóságteljesen –, és vele maradok a palotájában, míg kedvem nem támad máshová költözni. Mert tudd meg, Kull: én sehol sem maradok meg sokáig. Szeretek a világban kóborolni; zsúfolt utcákat járni, ahol hosszú-hosszú idővel ezelőtt csak a lombok susogását hallottam; és fürdőt venni a sivatagi homokban, ahol hajdan pompás promenádokat koptatott a mancsom.

 

Így került Saremes, a beszélő macska Valúzia királyi palotájába. Vele tartott a rabszolgája is; tágas lakosztályt kapott, puha díványokkal és selyemvánkosokkal. A királyi főszakács a legfinomabb ínyencfalatokkal kényeztette, s az udvaroncok és cselédek az egész palotában a csodájára jártak – kivéve persze Tut, akinek egyáltalán nem tetszett, hogy ekkora tisztelettel öveznek egy macskát, még ha történetesen beszél is. Saremes derűs lenézéssel bánt vele, míg Kullt méltóságteljesen elfogadta egyenrangú félnek.

A rabszolgája, aki mindenhová elkísérte, gyakran vitte be őt selyemvánkoson a trónterembe; Kull azonban időről időre felkereste a lakosztályában is. Ilyenkor a kora hajnali órákig társalogtak. A macska sok történetet mesélt a királynak, és nagy volt az ő bölcsessége. Kull figyelmesen, érdeklődve hallgatta, mert kétség sem fért hozzá, hogy ez a macska okosabb az összes tanácsosánál, és többet tud a világról, mint mindannyian együttvéve. Mindig ködös prófétanyelven fogalmazott, jövendölései nem terjedtek túl a palota és az ország mindennapos ügyein. Thulsa Doomtól azonban, aki nemrégiben fenyegetést küldött a királynak, óva intette Kullt.

– Mert én – mondotta volt –, aki több évet éltem, mint ahány percet te fogsz, tudom, hogy az embernek nem jó ismerni a jövendőt. Aminek meg kell történnie, az meg is fog, a halandók nem képesek sem elhárítani, sem megmásítani. Ha az egyetlen ösvény oroszlánbarlang mellett vezet, jobb a sötétben tapogatózni.

– Nem hiszem, hogy a jövő változtathatatlan lenne. és mégis – mormolta Kull. – Ha az ember értesül róla, mit tartogat számára a holnap, s ez a tudat erősíti vagy gyöngíti a karját: vajon nincs-e ez is megírva a sors könyvében?

– Csak ha úgy rendeltetett, hogy ne maradjon tudatlan – felelte Saremes, még jobban összezavarva Kullt. – Mindenesetre nincs minden út kőbe fektetve a fogantatás pillanatától kezdve; az ember legdrágább kincse a szabad akarat. Még az istenek sem mindig tudják, mi fordul meg a halandók fejében.

– Ezek szerint nincs minden megírva – vélte a király –, ha az ember több út közül választhat. És akkor hogyan lehet megjósolni, mi fog történni?

– Az élet sokfelé ágazik, Kull – válaszolta Saremes. – Én a világ keresztútján állok, és minden ösvényről tudom, hová vezet. Nincs az az istenség, aki meg tudná mondani, hogy ha az ember válaszúthoz ér, melyiket fogja választani: a jobb vagy a bal felől esőt. Miután azonban döntésre jutott, nem fordulhat vissza többé.

– Valka nevében! – kiáltotta Kull. – Rálépek hát egy ösvényre; miért nem árulod el, milyen veszélyek leselkednek rám rajta, s miféle előnyökkel kecsegtet? Így mindig ki tudnám választani a legalkalmasabbat.

– Mert az én fajtám sem tehet meg mindent – felelte a macska. – Nem zavarhatjuk meg az isteni alkímia működését: nem lebbenthetjük föl teljesen a fátylat a halandó szemek előtt, nehogy az istenek megfosszanak minket a hatalmunktól és ártalmára legyünk az embereknek. Mert a kereszteződésből ugyan számos út vezet tovább, ám az ember csak egyet választhat közülük, s olykor az egyik semmivel sem jobb a másiknál. Előfordulhat, hogy valamelyiket a remény fáklyalángja világítja be, s az ember ezen indul el, noha éppen itt vár rá a legtöbb buktató.

Mikor látta, milyen nehezen emészti Kull a hallottakat, folytatta.

– A mi hatalmunk sem lehet korlátok nélkül való, király, különben túl erőssé válnánk, veszélyt jelenthetnénk akár az istenekre is. A múlt könyvét kedvünkre felüthetjük és böngészhetjük, ám a jövőbe csak futó pillantásokat vethetünk a fodrozódó ködfátylakon keresztül.

Kullnak az volt az érzése, hogy Saremes magyarázata hézagos és logikátlan, s messziről lerí róla a boszorkányság meg a szemfényvesztés; ám ha egy pillantást vetett mély tüzű, kifürkészhetetlen szemébe, nehezére esett ellentmondani neki, hiába volt már nyelvén a csattanós replika.

– Most pedig – szólt a macska – a kedvedért rövid időre föllebbentem a fátylat: engedd meg Delcardesnek, hogy hozzámenjen Kullra Thoomhoz!

Kull kiegyenesedett, s ingerülten megvonta roppant vállát.

– A pendelyügyek nem rám tartoznak. Tu majd foglalkozik velük.

 

Másnap mégis megfordult fejében a gondolat, és mivel Saremes ravaszul beleszőtte a tanácsot filozófiai eszmecseréikbe, szilárd elhatározása napról napra gyöngült.

Kull valóban különös látványt nyújtott, amint érdeklődve hajolt előre, állát hatalmas öklére támasztva, s figyelmesen hallgatta a macska szavait, aki összegömbölyödve pihent hímzett vánkosán vagy álmosan nyújtózkodott a puha selymen, és titokzatos dolgokról beszélt. A szeme csillogott, de a száját alig vagy egyáltalán nem mozgatta, miközben Kuthulos, a rabszolgája szobormereven strázsált mögötte.

Kull nagyra tartotta Saremes véleményét, s szinte minden államügyben kikérte tanácsát; ő hol óvatos visszafogottsággal nyilatkozott, hol meg sem szólalt. Ha mégis mondott valamit, válasza jobbára egybevágott a király elképzeléseivel, úgyhogy Kull néha már azon tűnődött, nem olvas-e a gondolataiban.

Kuthulos határozottan zavarta állandó jelenlétével, merevségével és némaságával, Saremes azonban senki mást nem tűrt meg gondozóként. Kull megpróbálta kitalálni, mi rejtőzhet a fátyol mögött, mindhiába; bár a szövet hártyavékonynak tűnt, az arcnak még a körvonalai sem derengtek alatta. És Kull nem akarta megsérteni Saremest azzal, hogy ráparancsol a szolgájára: vesse le a leplet.

Egy szép napon, amikor Kull Saremes lakosztályába lépett, a macska titokzatos tekintettel fogadta. A lefátyolozott arcú rabszolga szoborként magasodott mögötte.

– Kull! – mondta Saremes. – Ismét megnyitom előtted a ködlepleket. Lándzsás Brulét, a piktet, Ka-nu harcosát és a te barátodat, az imént ragadta el a Tiltott Tó egyik szörnye.

Kull felpattant, dühösen és riadtan szitkozódva.

– Brulét? Valkára! Mit keresett a Tiltott Tónál?

– Csak úszni akart egyet. Siess, akkor talán még megmentheted a tó alatt rejtőző elvarázsolt országból!

A király az ajtónál termett. Megdöbbentette a rossz hír, de nem annyira, mintha mással történt volna; jól ismerte a vakmerőségig bátor piktet, Valúzia legerősebb szövetségeseinek főnökét, és ha valakiről el tudta képzelni, hogy pusztán dacból fittyet hány az évezredes tilalomnak, akkor róla.

Kull katonák után akart kiáltani, Saremes azonban visszatartotta.

– Nem, király úr! Jobb lesz, ha egyedül mész. Az embereid talán még a te parancsodra sem követnének az elátkozott tó vizébe; a valúziai törvények szerint ezért mindenki halállal lakol, a királyt kivéve.

– Jó, akkor egyedül megyek – értett egyet Kull –, így legalább Brule sem lesz kitéve a népharagnak, ha megmenekül a szörnyek karmaiból.

Értesítsd Ka-nut!

 

Az udvaroncok tisztelettudó érdeklődését Kull szótlan morgással hárította el: csataménje nyergébe lendült, és vágtában hagyta el Valúzia fővárosát. Egyedül lovagolt, és utasításba adta, hogy senki nem követheti. Amit tennie kellett, ahhoz nem volt szüksége segítségre, és nem akarta, hogy bárki lássa, amint felhozza Brulét vagy a holttestét a Tiltott Tó mélyéről. Elátkozta a pikt vakmerőségét és a tavat sújtó tilalmat. Ha kiderül, valaki vétett ellene, a valúziaiak között könnyen lázadás törhet ki.

Az alkonypír már fölfelé kúszott a zalgarai hegyek lejtőin, amikor Kull megállította lovát a vízparton, egy hatalmas, zord erdőség közepén. A tóban első pillantásra nem volt semmi félelmetes. A víztükör kéken ragyogva feszült a fehér homokkal borított partok között, az apró szigetek smaragd és jáde rögökként rajzolódtak ki fodrozódó színén. Halványan csillogó páraköd szállt fel róla, még nyomasztóbbá delejezve az álmatag valótlanság hangulatát, amely az egész környező tájra rátelepedett. Kull homlokát ráncolva hegyezte a fülét, s egy pillanatra úgy tűnt neki, mintha távoli zeneszót hallana a zafírkék víztükör alól.

Szitkozódva megborzongott: máris áldozatul esett volna a tó varázsának? Sietve levetette ruháját és drága díszeit, csak övét, ágyékkötőjét és kardját tartotta meg. Aztán belegázolt a csillogó kékségbe, mely hűsen nyaldosta körül a derekát. Mély levegőt vett, mert tudta, hogy a szilárd talaj mihamar ki fog fogyni a lába alól, és alábukott.

Miközben a halvány zafírkék vízben úszott, eszébe jutott, hogy kissé elhamarkodottan cselekedett. Legalább azt meg kellett volna kérdeznie Saremestől, hogy a tavon pontosan hol támadták meg Brulét, és, hogy kedvez-e a sors rendelése a megmentésének. Lehet persze, hogy a macska amúgy sem árulta volna el neki. Brule kiszabadítása érdekében azonban akkor is megtenne minden tőle telhetőt, ha Saremes kezdettől fogva teljesen kilátástalannak ítélné a vállalkozást. Így vagy úgy, mindenképpen eljött volna. Szóval a macskának igaza van: valóban jobb az embernek, ha nem ismeri a jövendőt.

Ami az összecsapás helyszínét illeti, a szörnyeteg azóta akárhová elhurcolhatta Brulét. Kull úgy tervezte, átkutatja a tófeneket, és.

Miközben ezen törte a fejét, fakó árnyék suhant el mellette, bizonytalan borzongás a tóban rezgő jáde-zafír színek között. Nem sokáig maradt magányos, az úszó király köré újabb árnyak gyűltek, bár az alakjukat nem tudta kivenni.

Messze odalent megpillantotta a tó fenekét, amely furcsa fénnyel izzott. Aztán körülfogták az árnyak. Folyton változó mintázatú hálót szőttek köré, ezerféle színes csillámból. A víz ekkor már világos topáztónusban ragyogott, s a különös lények varázslatos pompában kavarogtak. Árnyékok árnyékainak tűntek, törékenyeknek és valótlanoknak – sápadt derengést árasztottak.

Mikor Kull rájött, hogy nincs szándékukban rátámadni, nem törődött velük tovább, figyelmét inkább a tófenékre fordította. Könnyedén megérintette a lábával, de visszahőkölt, mert olyan benyomása támadt, mintha valami elevenre lépett volna. Meztelen talpa alatt ütemes lüktetést érzett. Az iszapágy mindenfelé halványan ragyogott körülötte, fakó derengése távolabb egybeolvadt a fénylő zafírárnyakkal. Tüzes szőnyegnek rémlett az egész tófenék, mely szabályos időközönként felparázslik, majd kihuny. Kull közelebb hajolt. A talajt valami moszatszerű bevonat borította, amely itt-ott fehér parázsként izzott. Mintha az egész iszapágyat szentjánosbogarak miriádjai lepték volna el, s mind egy ütemre verdesnének a szárnyukkal. És a moszattakaró élőlényként lüktetett Kull lába alatt.

A király elrugaszkodott fölfelé. A tenger ölelte Atlantisz parti hegyei között nőtt föl, a víz a második életeleme volt. Ugyanúgy otthon érezte magát benne, mint bármelyik lemuriai; kétszerte hosszabb ideig bírt víz alatt maradni más búvároknál. Ez a tó azonban mély volt, s ő kímélni akarta erejét.

Fölmerült, nagy levegőkortyokkal töltötte meg tüdejét, és újra alábukott. Az árnyak ismét körülraj zották, már-már elvakítva kísérteties csillogásukkal. Ezúttal gyorsabban tempózott, s amikor a tófenékhez ért, úszva megindult fölötte, amennyire a kacsokkal kígyózó vízi folyondárok engedték. A lángmoszat izzott és lüktetett, a tarka színlények némán kavarogtak körülötte, s válla magasából láthatatlan szörnyek roppant, lidércnyomásos árnyéka vetült a fénylő iszapágyra.

A moszatleplen elszórva csontok és koponyák hevertek, hátborzongató mementójaként a tilalomszegőknek, akik a szigorú tabu ellenére a tóba merészkedtek. Egyszerre csak a víz zajtalan örvénybe kavarodott: valami hosszanti barázdát hasított belé, s egyenest Kullnak rontott. A király először kráknak vélte, mert tapadókorongos polipcsápok tekergőztek körülötte; aztán megpillantotta az emberi lábakat meg a rút, félhumán arcot, mely a csonthíjasan lengedező fogókarok kusza erdejéből meredt rá.

Kull nekikészülődött az összecsapásnak. Mikor a gyilkos polipcsápok korbácsként a testére fonódtak, kardját hűvös magabiztossággal a démoni pofába döfte. A szörny görcsös vonaglásokkal szenvedett ki a lábánál, s közben iszonyú, hangtalan sikolyokat hallatott. Vörös ködlegyezőként terjengett a vér. Kull sietve ellökte magát a fenéktől, és emelkedni kezdett.

Amint fölmerült az alkonyi napsütésbe levegőt venni, a tó fodrokat hányó tükrén jókora test cikázott feléje: egy vadkan méretű vízipók, melynek szemeiben pokoli fény parázslott. Kull helyben maradva taposta a vizet, még szabad kezével is hozzásegített; mikor a pók odaért hozzá, magasba kapta a kardját, s kettéhasította. A félbevágott förtelem hang nélkül süllyedt a tóba.

A király fülét halk nesz ütötte meg; amilyen gyorsan tehette, hátrafordult. Abból az irányból egy másik, még nagyobb pók támadott rá. Ragacsos szálú hálót vetett a karjára és a vállára, ami a bivalyerős barbáron kívül mindenki más számára a biztos véget jelentette volna; Kull azonban úgy szaggatta le magáról a szívós szálakat, mintha hitvány cérnaszálak lennének csupán. Aztán megragadta a gyilkos szörnyeteg lábát, s kardját újra meg újra megmerítette benne, míg végleg el nem ernyedt s odébb nem sodródott, szélesen vöröslő víznyomot hagyva maga után.

– Valka! – mormolta a király. – Unatkozni, úgy látom, nem fogok. De ezeket a szörnyeket könnyű megölni – hogyan bírhatták le Brulét, aki a legjobb harcos utánam a Hét Királyságban?

Ám Kullnak nemsokára rá kellett jönnie, hogy ezeknél sokkalta veszedelmesebb szörnyek is leselkednek a Tiltott Tó halálos mélyén. Megint lebukott; ezúttal csupán a színpompás árnyakat meg a holtak csontjait látta. Fölmerült lélegzetet venni, és negyedszerre is alászállt a tófenékre.

Épp egy sziget közelében járt, s miközben lefele tempózott, azon tűnődött, mi minden rejtőzhet a sűrű, smaragdzöld növényzet mögött, amely áthatolhatatlan falként óvja a tenyérnyi szárazulatokat a kíváncsi tekintetek elől. Azt rebesgették, templomok és szentélyek bújnak meg rajtuk, melyeket nem emberkéz emelt, s bizonyos éjszakákon a tó lakói felszínre jönnek a mélyből, hogy titokzatos szertartásokat végezzenek.

A támadás abban a pillanatban érte, mikor a lába megérintette a moszatszőnyeget. Hátulról jött, s ahogy Kull ösztönösen sarkon akart fordulni, óriás rémalak görnyedt fölé s ragadta vállon roppant ujjaival – sem ember, sem állat, hanem a kettőnek valami hátborzongató keveréke.

Kull vadul védekezett, ám a szörny valósággal satuba zárta kardforgató kezét, karmai mélyen megszaggatták a húsát. A királynak iszonyú erőfeszítéssel sikerült megfordulnia. Támadója roppant cápára emlékeztetett; a szeme alatt hosszú, hegyes, szablyaszerű csontkinövés sarjadt a koponyájából. Négy karja volt, formára emberiek, de sokkal nagyobbak és erősebbek, az ujjakon görbén hajló karmokkal.

Két kar olyan keményen tartotta Kullt, hogy moccanni sem tudott, a másik kettő pedig egyre hátrébb feszítette a fejét, hogy gerincét törje. Az atlantiszi Kullt azonban még egy ilyen lidércnyomásos szörnyeteg sem bírta le egykönnyen. Vad harag lobbant benne, s emberfeletti erőt kölcsönzött neki.

Lábát szeles terpeszben megvetette a moszattakarón. Hatalmas rántással kiszabadította bal karját a gyilkos szorításból. Macskasebesen megpróbálta baljába ragadni a kardot, s mikor nem sikerült neki, öklével sújtott ellenfelére. A zafírkéken hullámzó vízrétegek azonban lendületét vették az ütésnek. A cápaember leszegte a fejét, ám mielőtt megöklelhette volna a királyt, az bal kézzel szarvon ragadta.

Most az erő és a kitartás próbája következett. A víz megfosztotta Kullt a fürgesége adta előnytől, így hát egyedüli esélyét a szörny átölelésében látta, hogy az se bírjon szabadon mozogni. Közben olyan elszántan igyekezett kiszabadítani kardforgató jobbját, hogy a cápaember kénytelen volt mind a négy kezével lefogni. Kull nem merte elengedni a szarvat, nehogy felnyársalják, a cápaember pedig a fegyvert markoló kart szorongatta konokul.

Így birkóztak egymással ide-oda imbolyogva, és Kull tudta, hogy ha nem vet véget mihamarabb ennek a játéknak, elveszett. Sürgősen levegőre volt szüksége. A cápaember hidegen szikrázó tekintete arról árulkodott, hogy ezzel ő is tökéletesen tisztában van; nincs más dolga, mint víz alatt tartani ellenfelét, amíg meg nem fullad.

Bárki más kétségbeesett volna ebben a helyzetben; az atlantiszi Kull azonban nem volt közönséges ember. Kicsiny gyermekkorától járta az élet kemény és véres iskoláját, melynek acélos izmait és rettenthetetlen vasakaratát köszönhette; e kettő együttesen szinte legyőzhetetlen harcossá tette. Ehhez járult még bátorsága, mely sohasem hagyta cserben, no meg a született ragadozók vadsága, mely olykor emberfölötti teljesítményekre sarkallta.

Így hát, amikor a közeli vég már a szeme előtt lebegett, kétségbeesett helyzetéhez illő döntésre jutott magában. Eleresztette a szarvat; amennyire csak bírta, hátrahajlította a testét, majd szabad baljával megragadta a szörny egyik karját.

A cápaember azonnal döfött. Szarva feltépte Kull combját, és megakadt az övében. Mire kiszabadíthatta volna, a király minden erejét a bal markába összpontosította, s túlérett gyümölcsként morzsolta össze a nyirkos-hideg húst, az alatta rejlő csontokkal együtt.

A cápaember hangtalan fájdalomüvöltésre tátotta pofáját, és vadul megöklelte ellenfelét. Kull kitért a szarv elől; a mozdulattól mindketten elvesztették az egyensúlyukat, a puha iszapágy kiszaladt a talpuk alól, felkapták őket a körülöttük kavargó, jádeszín hullámok. Birkózás közben a király kitépte jobbját a lankadó szorításból, s hosszú pengéjét a szörnyeteg testébe mártotta.

A gyilkos viadal egészen rövid ideig tartott, a talajtól elrugaszkodó Kullnak mégis óráknak tűnt, mire a felszínre ért; feje szét akart hasadni, mellkasára szörnyű súly nehezedett. Mintegy ködfátylon keresztül látta, hogy a tófenék hirtelen emelkedni kezd előtte, ami csak azt jelenthette, hogy egy szigethez közeleg. Hirtelen életre kelt körülötte a víz. Valami óriási, nyirkos tömeg ölelte körül, amivel szemben még az ő roppant izmai is tehetetlennek bizonyultak. Minden elfeketedett körülötte. Homályosan érezte, hogy szörnyű sebességgel tovaragadják. Harangzúgást vélt hallani. Aztán hirtelen kibukkant a vízből, s elkínzott tüdeje ziháló kortyokban nyelte a drága levegőt. Áthatolhatatlan sötétség kavargott mindenfelé. Még egy mély lélegzetvételre maradt ideje, majd a hullámok ismét összecsaptak fölötte.

Most mintha világosabb lett volna; messze maga alatt meglátta a lángmoszat lüktetését. Egy hatalmas kígyó tartotta fogva, eleven bilincsbe zárva, s hurcolta magával Valka tudja, hová.

Kull nem védekezett. Kímélte az erejét. Amennyiben a kígyó nem tartja víz alatt fulladásig, még biztosan lesz egy esélye ellene, mégpedig akkor, amikor célhoz érve – vackán vagy akárhol – elengedi. Az izmos hüllőtest olyan csontrepesztő erővel szorította Kullt, hogy moccanni sem bírt. Meg sem próbálta kiszabadítani a karját; éppoly reménytelen volt, mint szárnyakat növeszteni.

A kígyó, mely szédítő iramban száguldott vele a kék mélység felé, fajtája leghatalmasabb példánya volt; legalábbis ő még sohasem látott nagyobbat. Óarany és jádezöld pikkelyekkel borított, gyönyörű mintázattal ékes teste legalább kétszáz láb hosszú lehetett. A merev szempár néha a királyra nézett; jeges tűz lángolt benne. Kull már sokféle csodadolgot megélt, ez a bizarr látvány azonban még őt is lenyűgözte: a roppant, zöldarany hüllőtest kígyózva iramlik a tó topázlángokra gyúló mélyében, s a csillanó színlények tarka örvényben kísérik.

A drágakőként ragyogó iszapágy megint emelkedni kezdett – talán egy másik sziget mellett húztak el, vagy a part közelében –, s egyszerre csak hatalmas barlangtorok ásított előttük. A kígyó besiklott rajta. A lángmoszat elmaradt mögöttük. Kull feje ismét kibukkant a levegőre. Sötétség vette körül. A kígyó végtelennek tűnő ideig hurcolta zord sziklajáratokban, majd újra alámerült.

Mikor ismét a felszínre emelkedtek, olyan fény ragyogta körül őket, amilyet Kull még sohasem látott: a sötét, rezzenéstelen víztükrön komor derengés játszott. Ekkor döbbent rá, hogy a Tiltott Tó alatt rejtőző elvarázsolt országba került; mert ez a fény nem származhatott erről a világról. Fekete volt, az éjszakánál is feketébb, mégis megvilágította a vészjóslón zúgó vizeket, az ember még a tükörképét is látta bennük. Az eleven bilincs hirtelen letekeredett Kullról. Azonnal úszni kezdett egy homályos, sötét sziluett felé, amely roppant, ágas-bogas árny gyanánt komorlott valahol előtte.

Erőteljes tempókkal haladt, s közelebb érve látta, hogy egy hatalmas városhoz ért. Alapját óriási sziklafennsík képezte, a zord tornyok csúcsa pedig az áthatolhatatlan éjszakába veszett, túl a baljós derengés fénykörén. A király kimászott a hideg vízből, s nekivágott egy hosszú kőlépcsőnek, amit úgy alakítottak ki, mint valami mólót. Körülötte jókora, szögletes épületek emelkedtek, tömbösre hasított, bazaltszerű kövekből. Itt-ott roppant oszlopok magasodtak a láthatatlan égboltra. Az inhumán város nyomasztó homályát szikrányi földi fény sem enyhítette, a fekete ragyogás azonban lüktető hullámokban áradt a falakból és a tornyokból a vízpart felé.

Kull előtt hirtelen tágas, szabad térség nyílt az építmények között; különös teremtmények gyülekeztek rajta. Hunyorogva próbálta hozzászoktatni szemét a szokatlan megvilágításhoz. A lények közelebb jöttek; a tömeg itt-ott fodrokat vetett, mint amikor az éji szél felborzolja a dúsan növő füvet. Vékony, árnyforma alakok voltak, halvány derengéssel rajzolódtak ki városuk sötét hátterére. A szemük hátborzongató fénnyel izzott, akár a holt hamu alól kivöröslő zsarátnok.

A király látta, hogy egy közülük megelőzi a többit; sokkal emberszerűbbnek tűnt náluk. Szakállas arcéle nemes metszésű volt, boltozatos homlokát azonban haragvó ráncok barázdálták.

– Le sem tagadhatnád, miféle faj szült – szólalt meg ez a tólakó. – Vérmocskosan jössz a városunkba, karddal a kezedben.

Kull dühösen felkacagott erre az igazságtalanságra.

– Valka és Hotath! – mondta. – A vér legnagyobbrészt a sajátom, és ennek az átkozott tónak a szörnyei fakasztották!

– A halál s a pusztulás párban jár a fajtáddal – folytatta a tólakó zordan. – Azt hiszed, nem tudjuk? Mi már akkor itt uralkodtunk a Kéklő Vizek Taván, amikor az emberi nem még az istenek álmában sem létezett.

– Senki sem háborgat benneteket. – kezdte Kull.

– Mert félnek tőlünk. Valaha rég a földi emberek megpróbálták meghódítani a mi sötét királyságunkat. Mi megöltük őket, és háború támadt a földlakók meg tólakók között. Elhagytuk a tavunkat, félelmet és borzadályt terjesztettünk a felszínen; mert tudtuk, hogy máskülönben halált hoznának ránk, és csak az ölés nyelvén értenek. Varázslatokat és bűbájokat szőttünk, széthasogattuk az agyukat, összetörtük a lelküket, míg végül békéért könyörögtek, és mi megadtuk nekik. A földlakók tilalommal sújtották ezt a tavat, amely alól csak Valúzia királya mentesült, így történt ez évezredekkel ezelőtt. Azóta egyetlen ember sem tért vissza az elvarázsolt országból, hacsak nem víz dobálta hullaként. Valúzia királya, vagy bárki légy is: utad végére értél.

Kull dacosan vicsorított rá.

– Nem jókedvemből jöttem az elátkozott királyságotokba. Lándzsás Brulét keresem, akit ti ragadtatok a mélybe.

– Hazugság! – felelte a tólakó. – Több mint száz éve nem merészkedett ide senki. Kincsekért jöttél, vagy ölni és erőszakolni, a véres kezű fajtád szokása szerint. Most meghalsz!

Kull láthatatlan varázserők sustorgását érezte maga körül. Itt is, ott is reszketés borzongott végig a levegőn, ködforma alakzatok dermedtek elő a homályból; pókhálófoszlányként úsztak a sötéten világító fényben, szertekígyózó csápjaik keskenyre szakadozva tapogatóztak a király felé. Ő azonban szitkozódva, puszta kézzel söpörte félre őket, hogy füstpászmaként illantak el a semmibe; mert a barbárok nyers elméje fölött a dekadens mágiának nincs hatalma.

– Fiatal vagy és erős – állapította meg a tó királya. – A civilizáció rothadása még nem vert gyökeret a lelkedben, s a mágiánk nem árthat neked, mert nem érted. Mással kell hát próbálkoznunk.

A tólakók tőröket vontak elő, és megindultak Kull felé. Valúzia királya ekkor teli torokból felkacagott, egy oszlop elé állt, hogy ne kerülhessenek a hátába, s olyan erővel markolta meg a kardját, hogy jobb karján hatalmas kötegekben ugrottak ki az izmok.

– Ezt a játékot jól ismerem, csahos szellemek! – nevetett.

Az árnyemberek megtorpantak.

– Hiába szegülsz a sorsod ellen – mondta a tó királya –, mert mi halhatatlanok vagyunk; emberkéz nem végezhet velünk.

– Most te hazudsz! – vágta rá Kull, a barbárok agyafúrtságával. – Nem magad mondtad az előbb, hogy az emberek csak ölni és fosztogatni jöttek ide? Az meglehet, hogy magatoktól nem haltok meg, de az élesre fent acél azért belétek szakasztja a szuszt. Gondoljátok meg jól! Gyengék vagytok, puhányok, nem értetek a fegyverforgatáshoz; kész nevetség, ahogy a tőrt tartjátok. Én harcra születtem, arra neveltek. Biztosan megöltök majd, hisz több ezren vagytok, én meg egymagam; de a mágiátok csődöt mondott, és sokan el fogtok pusztulni, amíg lebírtok. Tucatjával kaszabollak le benneteket! Gondolkodjatok, tólakók: hány életet ér nektek az én halálom?

Így beszélt Kull, aki meg volt győződve róla, hogy aki acéllal akar ölni, az el is hullik az acéltól; és nem félt. A halál és a pusztulás vészjósló bálványaként magasodott előttük, vérmocskosan és rémítően.

– Gondoljátok meg jól! – ismételte. – Mivel jártok jobban? Ha idehozzátok Brulét, és engedtek minket visszatérni a felszínre? Vagy ha mind rám rontotok, és mire a csatazaj elül, mire nagy nehezen leterítetek, halomban állnak majd a halottaitok? A zsoldosaim között piktek és lemuriaiak is vannak; nekik semmit sem jelent a tabu, habozás nélkül követik a nyomaimat a Tiltott Tóba. Ha itt pusztulok, nem adok egy hetet, és belefullasztják az elvarázsolt országot a véretekbe. Nekik megvannak a saját tabuik, a civilizált népekével nem törődnek; az meg végképp nem érdekli őket, hogy mi lesz Valúziával. Csak én számítok nekik, mert barbár vagyok, akárcsak ők.

– A régi világ feltartóztathatatlanul sodródik az enyészet és a feledés felé – komorodott el a tó királya. – Mi, kik oly hatalmasok voltunk egykoron, a tulajdon hazánkban kénytelenek vagyunk meghajolni egy orcátlan barbár előtt. Esküdj, hogy soha többé nem gázolsz a Tiltott Tóba, s hogy gondod lesz arra is, a tabut senki más ne szegje meg. Ha megteszed, elengedünk.

– Előbb hozzátok ide Lándzsás Brulét!

– Nem tudjuk, kiről beszélsz.

– Nem-e? Saremes, a macska azt mondta, hogy.

– Saremes? Igen, őt ismerjük régről; úszva érkezett a zöld vizeken át, és évszázadokat töltött az elvarázsolt országban. Bölcsessége a korok bölcsessége, noha nem tudtam, hogy az emberek nyelvét is beszéli. Bárhogyan is legyen, itt nincs ilyen ember; megesküdhetek a.

– Ne esküdj se istenekre, se démonokra! – szakította félbe Kull. – Férfi vagy; add a szavadat!

– Már meg is kaptad – mondta a tó királya, és Kull hitt neki; mert valami megfoghatatlan, emelkedett fenség sugárzott belőle, amitől a király furcsamód kicsinek és faragatlannak érezte magát.

– Én pedig – jelentette ki ünnepélyesen – szavamra mondom, amit soha meg nem szegtem, hogy többé senki nem fog dacolni a tilalommal, vagy bármi módon zaklatni titeket.

– Hiszek neked, mert egyetlen földlakóra sem hasonlítasz, akivel valaha dolgom volt. Igazi király vagy. és igazi férfi.

Kull köszönetet mondott neki, eltette a kardját, és a lépcsők felé fordult.

– Tudod, hogyan jutsz vissza innen a külső világba, Valúzia királya?

– Feltételezem – válaszolta Kull –, hogy ha elég sokáig úszok, majd csak kilyukadok valahová. Emlékszem, hogy a kígyó legalább egy, de talán több sziget alatt is átvonszolt, és hogy hosszú ideig úsztunk egy nagy barlangban.

– Bátor vagy és rettenthetetlen – szólt a tólakó –, de az idők végezetéig bolyonganál a sötétben.

Fölemelte a kezét, s a lépcsősor tövében egy vastag bőrű behemót merült föl a vízből.

– Ádáz hátasod lesz – mondta a tó királya –, de biztonságban elvisz a felső tó partjáig.

– Egy kérdést még! – kérte Kull. – Hol vagyok most? Valamelyik sziget vagy a szárazföld alatt? Vagy igazat szólnak a legendák, és ez az ország valóban a tófenék alatt rejtőzik?

– Az univerzum középpontjában vagy, mint mindig. Tér és idő merő káprázat; csupán az emberi elmében léteznek, amelynek határokra és korlátokra van szüksége, hogy felfogja a környező világot. Valóság csak egy van, de sokféle formában nyilatkozik meg, ahogyan a fenti tó is csak halvány mása a valódinak, az egyetlennek, itt a mélyben. És most eredj, király, mert igazi férfi vagy; még akkor is, ha veled köszönt be a civilizáció alkonya, s a te lépted az első a birodalmakat porba tipró barbár csizmák közül.

Kull lenyűgözve hallgatta; bár nem sokat értett belőle, de a zsigereiben érezte, hogy ez a mágia legmagasabb foka. Kezet rázott a tó királyával, megborzongva kissé az érintésétől, mely húsból-vérből való volt ugyan, ám nem emberi. Még egy utolsó pillantást vetett a némán toronyló nagy, fekete épületekre s a köztük mormoló molylepkeszerű árnyakra; aztán a sötéten csillogó víztükör felé fordult, amelynek színét úgy fodrozta a fekete ragyogás, mintha kaszáspókok hada szaladgálna rajta. Lesietett a lépcsőn a víz széléhez, és a behemót hátára pattant.

Vaksötét, visszhangos barlangok következtek; láthatatlanul zúgó örvények és katarakták; gerincet zsibongató sejtelmek lomhán úszó, gigászi testek futó közelségéről. A behemót hol vízen, hol víz alatt szállította a királyt, s egyszerre csak fellobbant körülöttük a lángmoszat, topázfénnyel égő kékség ölelte át őket, és Kull kigázolt a partra.

A csataménje ugyanott várakozott türelmesen, ahol hagyta, a hold pedig még csak most kapaszkodott a Tiltott Tó fölé. Kull meglepetten elkáromkodta magát.

– Valkára! Még egy órája sincs, hogy leszerszámoztam! Azt hittem, legalább fél nap telt el azóta!

Nyeregbe lendült és Valúzia városa felé vette az irányt, azon tűnődve, hogy lehet valami abban, amit a tó királya az idő viszonylagosságáról mondott.

 

Kull fáradt volt, dühös és zavart. A hosszú vízi utazás lemosta róla a vért, de a lovaglástól a combján kapott seb megint vérezni kezdett, az egész lába fájt és lemerevedett. Ám legfőképpen az foglalkoztatta, hogy Saremes hazudott neki, s akár jóhiszeműen, akár rosszindulatból, de kis híján a halálba küldte. Miért?

Kacskaringósat káromkodott, mikor eszébe jutott, mit szól majd ehhez Tu. Biztosan nagy elégtétel lesz neki. Pedig néha még egy beszélő macska is tévedhet, nem muszáj rögtön mindenütt árulást szimatolni. Mindenesetre a jövőben kevesebb súlyt fog helyezni Saremes tanácsaira.

Kull belovagolt a vén főváros csöndes, holdsütötte utcáira; a kapuban strázsáló őrszem nagy szemeket meresztett az érkezésére, de elég okos volt hozzá, hogy ne kérdezősködjön.

A palotában szörnyű felbolydulás fogadta. Szitkozódva csörtetett be a tanácsterembe, onnan pedig Saremes lakosztályába. A macska összegömbölyödve feküdt a vánkosán, és elégedetten dorombolt. Tu meg a többi királyi tanácsos izgatottan veszekedtek és lökdösődtek körülötte, igyekezve egymást túlkiabálni. Kuthulosnak, a rabszolgának nyoma sem volt.

Mindenki azonnal kérdésekkel árasztotta el Kullt, ő azonban egyenesen Saremeshez sietett, és szúrósan rámeredt.

– Saremes! – mondta. – Hazudtál nekem.

A macska fagyos pillantással mérte végig, ásított egyet, és nem válaszolt. Kull tanácstalanul álldogált mellette, míg Tu karon nem ragadta.

– Valka nevében, király uram, merre jártál? Hol szerezted ezt a sebet?

Kull ingerülten lerázta magáról a kezét.

– Hagyj békén! – mordult fel. – Ez a macska a bolondját járatta velem. Hol van Brule?

– Kull!

A király sarkon fordult, és Brulét pillantotta meg, amint épp belépett az ajtón. Porlepte öltözéke arra vallott, hogy kimerítő lovaglásból érkezik. A pikt bronzbarna arca rezzenéstelen maradt, szemébe azonban kiült a megkönnyebbülés.

– A hét ördög nevében! – kiáltotta zsémbesen, hogy érzelmeit palástolja. – A lovasaim már égen-földön kerestek. Hol voltál?

– A Tiltott Tónál, hogy megmentsem a mihaszna irhádat! – vágta rá Kull, és zord elégtétellel nyugtázva a pikt értetlenségét.

– A Tiltott Tónál? – kiáltotta Brule barbár nyíltsággal. – Elment az eszed? Mit kerestem volna ott? Tegnap Ka-nut kísértem a zarfhaanai határra. Arra tértem haza, hogy Tu úgyszólván az egész hadsereget kizavarta a keresésedre. A lovasaim minden eldugott zugot felvertek utánad, kivéve persze a Tiltott Tó környékét; oda épeszű ember nem merészkedik.

– Saremes hazudott nekem. – kezdte Kull.

Szavai azonban belevesztek a szemrehányó hangok zsivajába, melyek mind arra emlékeztették, hogy egy király nem lovagolhat ki csak úgy a pusztaságba, ha kedve szottyan rá; nem hagyhatja az országát ebek harmincadjára.

– Csendet! – ordította Kull. Kezét a magasba emelte, szeme vészesen szikrázott. – Valka és Hotath! Talán bizony minden lépésemről beszámolni tartozom nektek? Tu, magyarázd el, mi történt!

A király kifakadását követő hirtelen csendben Tu a torkát köszörülte.

– Uram, az első perctől kezdve az orrunknál fogva vezettek minket. A beszélő macska, mint azt rögtön gyanítottam, közönséges szélhámosság volt, s hozzá csöppet sem veszélytelen.

– De hát.

– Király uram, sohasem hallottál még olyan emberekről, akik a távolból szólaltatják meg a hangjukat, mintha valaki más beszélne, például egy bábu vagy egy nem létező személy?

Kull arca egyszeriben vérvörös lett.

– Dehogyisnem! Valkára, micsoda bolond vagyok, hogy erről megfeledkeztem! Lemuriában csinált ilyet egy vén vajákos. De ki beszélt a macska helyett?

– Kuthulos! – kiáltotta Tu. – Nagyot hibáztam, amikor nem ismertem föl azonnal! Rabszolga, igen; de egyben a Hét Királyság legtudósabb bölcse. Nemrégiben vásárolta meg Delcardes, az a nőstény ördög, aki azóta már a kínpadon vonaglik!

Kull meglepetten felkiáltott.

– Igen, király úr – szólt Tu zordan. – Mikor rájöttem, hogy elhagytad a palotát, és senki sem tudja, hová mentél, mindjárt gyanítottam, hogy árulás lehet a dologban, és gondolkodni kezdtem. Ekkor jutott eszembe, kicsoda Kuthulos, és hogy járatos a távolból szólás művészetében. És az is szöget ütött a fejembe, hogy a macska mindig csak jelentéktelen apróságokat jósolt, igazán nagy horderejű jövendölésbe sosem bocsátkozott; ha megkértük rá, mindig üres kifogásokkal hozakodott elő.

– Nem volt többé kétség: Delcardes csak azért varrta a nyakadba ezt a macskát meg Kuthulost, hogy alattomban a bizalmadba férkőzzön és romlásba döntsön. Nyomban lefogattam és a kínzókamrába vitettem, hogy minden részletre kiterjedő vallomást csikarjanak ki belőle. Ravaszul kifundálta, meg kell hagyni! Saremes egy pillanatig sem bírt meglenni a rabszolgája nélkül – aki a macska szájával beszélt és fura bogarakat ültetett a füledbe.

– Akkor hol van Kuthulos? – kérdezte Kull.

– Mire eljutottam Saremes lakosztályába, nyoma veszett, és…

– Hahó, Kull! – harsant egy vidám hang a bejárat felől.

Szakállas, manóképű alak lépett a terembe, egy igencsak rémültnek tűnő leányzó társaságában.

– Ka-nu! Delcardes! Szóval nem kínoztak meg?

– Ó, nagyuram! – A lány a királyhoz szaladt, térdre hullott előtte, és átkarolta a lábát. – Ó, Kull! – zokogta. – Borzasztó dolgokkal vádolnak! Elismerem, hogy félrevezettelek, de eszembe sem jutott ártani neked! Csak a beleegyezésed akartam megszerezni, hogy hozzámehessek Kulra Thoomhoz!

A király fölsegítette. Kissé zavarba jött, ám Delcardes félelme és megbánása annyira nyilvánvaló volt, hogy nem tudta nem megsajnálni.

– Nohát, Kull – mondta Ka-nu –, igazán szerencse, hogy idejében visszatértem, mielőtt Tuval kettesben magatok ellen lázítottátok volna az egész birodalmat!

Tu szótlanul kivillantotta a fogát; mindig is féltékeny volt a pikt nagykövetre, aki szintén a király tanácsurai közé tartozott.

– Mikor megjöttem, bolondokházát találtam a palota helyén. Az udvaroncaid fejvesztetten rohangáltak fel-alá, még véletlenül sem csináltak semmi értelmeset. Kiküldtem a felkutatásodra Brulét meg a lovasait. Aztán egyenest a kínzókamrába siettem; kézenfekvő lépés, ha Tu dirigál.

A kancellár arcán megrándult egy izom.

– Tehát a kínzókamrába mentem – folytatta Ka-nu, mintha mi sem történt volna –, ahol a pribékek éppen mindenféle csúfságokra készülődtek a mi drága kicsi Delcardesünkkel. Aki szívet tépően zokogott, és már harmadjára mondott el mindent, amit tudott, de süket fülekre talált. Naiv kislány ez még, Kull, bármennyire felnőttnek mutatja a szépsége. A biztonság kedvéért magammal hoztam.

– Delcardes igazat beszélt, amikor azt állította, hogy Saremes csak a vendége, és vénségesen vén. Valóban az ónép macskája, bölcsebb minden más macskánál, és úgy jár-kel, ahogy a kedve tartja; de ettől még csak egy macska. Delcardesnek számos barátja volt a palotában, akik kellő időben értesítettek őt mindenféle hasznos apróságról; például az üzenetemről, amit elfelejtettél, meg a kincstárban mutatkozó aranytöbbletről. Közéjük tartozott a számvevőségi küldönc is, aki a jelentést vitte. Már jóval a főkincstárnok előtt felfedezte a fölös húsz talentumot, és beszámolt róla Delcardesnek. Ezek a műkedvelő kémpalánták egytől egyig hűséges szolgáid, Kull király. Kizárólag olyasmiket fecsegtek ki, ami neked nem árthatott, Delcardes viszont a maga javára fordíthatta; mind szeretik őt, hisz tudják, hogy nincsenek gonosz szándékai.

– Azt remélte, hogy Kuthulos révén, aki a macska helyett beszélt, a bizalmadba férkőzhet: apró-cseprő jövendölésekkel, meg néhány afféle dologgal, amivel mindenki tisztában van, például hogy óvakodnod kell Thulsa Doomtól. Így akartak lopva rávenni, hogy add beleegyezésedet Delcardes és Kulra Thoom házasságához, amivel leghőbb vágyuk vált volna valóra.

– Akkor Kuthulos áruló lett – mondta Tu.

Ebben a pillanatban zaj támadt az ajtó előtt. Néhány palotaőr lépett be: egy hórihorgas férfit kísértek közrefogva, akinek a kezét hátrakötözték, arcát pedig fátyol takarta.

– Kuthulos!

– Igen, Kuthulos – mondta Ka-nu; de gondterheltnek látszott, s tekintete nyugtalanul járt fel s alá a teremben. – Kuthulos, kétségkívül, aki fátyollal leplezte az ajka meg a nyakizmai mozgását, miközben Saremes nevében beszélt.

Kull a szótlan férfit méregette, aki mozdulatlanul állt, akár egy kőszobor. Csend telepedett az egybegyűltekre, mintha jeges fuvallat suhant volna át a helyiségen. A levegőben szörnyű feszültség vibrált. Delcardes a néma alakot bámulta, s a szeme mind kerekebbre nyílt, miközben a palotaőrök beszámoltak róla, hogyan fogták el a rabszolgát, aki egy ritkán használt folyosón próbált menekülni.

Aztán ismét mindenki elhallgatott, ahogy Kull kinyújtotta kezét az elfátyolozott arc felé, hogy letépje róla a leplet. A finom szövet fölött izzó szempár lángja szinte perzselt; keményen állta a király tekintetét. Senki sem vette észre, hogy Ka-nu egész testében megfeszül és ökölbe szorítja a kezét, mint aki nagy összecsapásra készül.

Kull ujjai már csak hajszálnyira jártak az arcfátyoltól, amikor váratlan zörej törte meg a feszült csendet – mintha egy ember kopogna a kövön a homlokával vagy a könyökével. A hang egyenesen a falból jött. Kull egyetlen lépéssel ott termett, és a kárpitokra csapott. Egy rejtekajtó tárult fel; poros folyosóra nyílt, ahol egy gúzsba kötött férfi feküdt felpeckelt szájjal. A strázsák bevonszolták a terembe, talpra segítették, és megszabadították a kötelékeitől.

– Kuthulos! – sikoltott föl Delcardes.

Kull szeme tágra nyílt. A férfinak sovány, megnyerő arca volt, mint a bölcselőknek általában.

– Úgy van, uraim és asszonyom – mondta. – Ez az ember, aki a fátylamat viseli, meglepett a rejtekajtó mögül, leütött és megkötözött. Itt feküdtem végig; hallottam, ahogy a biztosnak vélt halálba küldi Kull királyt; és nem tehettem semmit.

– De akkor ez ki? – Minden szempár a fátylas alak felé fordult.

Kull máris ott termett mellette.

– Király úr, vigyázz! – kiáltotta az igazi Kuthulos. – Ő.

Kull egyetlen rántással letépte a fátylat – és döbbent hördüléssel hátrahőkölt. Delcardes felsikoltott, a térde összecsuklott; a tanácsosok a borzadálytól sápadtan, egymást taposva hátráltak; a palotaőrök pedig tüstént eleresztették foglyukat, és iszonyodva léptek el a közeléből.

A férfi arca csupasz, fehér halálfő volt, szemgödrében élénk lángok izzottak.

– Thulsa Doom! – kiáltotta Ka-nu. – Sejtettem!

– Igen, Thulsa Doom áll előttetek, bolondok! – A fekete mágus hangja üresen kongott, síri visszhangokat vert. – Minden varázslók legnagyobbika és a te halálos ellenséged, atlantiszi Kull. Ez az összecsapás a te javadra dőlt el. De jól vigyázz: nem ez volt az utolsó.

Egyetlen megvető mozdulattal letépte magáról a köteleket, és megindult az ajtó felé; az emberek hátrahőköltek az útjából.

– Vak vagy és ostoba, Kull – mondta. – Máskülönben sohasem tévesztettél volna össze ezzel a másik bolonddal, Kuthulosszal, álruha ide vagy oda.

A király rájött, hogy igaza van; mert bár magasságra és testalkatra a két férfi hasonlított, a halálfejű varázsló húsa egy rég kiszáradt holttetemét idézte.

Kullt nem bénította meg a felelem, mint a többieket, de annyira meglepődött az események váratlan fordulatától, hogy egy pillanatra a szava is elállt. Mikor végre előreugrott, mint aki álomból ocsúdik, Brule már támadásba is lendült, ádázul és nesztelenül, akár a vadászó tigris. Görbe kardja megvillant, villámcsapásként döfött Thulsa Doom bordái közé, s olyan erővel nyársalta föl, hogy a hegye kibukkant hátul a lapockái között.

Brule gyors csavarintással kiszabadította a fegyverét, majd hátraszökkent és görnyedt tartást vett föl, hogy bármikor újra támadhasson, ha szükségesnek bizonyulna. Aztán mozdulatlanná dermedt. A szörnyű sebből, mely bárki eleven emberrel ott helyben végzett volna, egyetlen csepp vér sem fakadt. A halálfejű felkacagott.

– Nem ölheted meg, ami régóta halott! – gúnyolódott. – Nem, én majd akkor költözök át egy másik szférába, ha eljön az időm, egy perccel sem hamarabb! Nem vérzek, mert az ereim üresek; csak egy kis hideget érzek a seb körül, de elmúlik az is, mire – lám! – összezárul. Félre az útból, ostobák, a mester távozik; de visszatér majd, és akkor üvölteni és szenvedni fogtok, míg a halál meg nem könyörül rajtatok. Addig is, ég veled, király!

És miközben Brule még dermedten tétovázott, Kull pedig megtorpant döbbenetében, Thulsa Doom kilépett az ajtón, és – mintha kámforrá vált volna – eltűnt a szemük elől.

– Annyi haszon legalább származott a dologból, Kull – mondta később Ka-nu –, hogy az első csörte a halálfejűvel a mi javunkra dőlt el, ahogy azt maga is elismerte. Legközelebb éberebbnek kell lennünk, mert valóságos ördög, a fekete mágia nagymestere. Gyűlöl téged, mert a Vén Kígyónak hódol, akinek a hatalmát megdöntötted; olyan fokon ért a megtévesztés és a láthatatlanság művészetéhez, mint rajta kívül kevesen. Félelmetes és kegyetlen ellenség.

– Nem félek tőle – mondta Kull. – Legközelebb felkészülten fogom várni, és a válaszom egy kardcsapás lesz, még ha nem is lehet megölni, amit őszintén szólva kétlek. Sebezhető pontnak még egy élőhalotton is kell lennie, csak Brule elsőre nem találta meg. – Aztán Tuhoz fordult. – Tu uram, úgy látszik, a civilizált népeknek is megvannak a maguk tabui, hiszen a Kéklő Vizek Tava rajtam kívül mindenki számára tilalmas.

Tu mogorván válaszolt; bosszús volt, mert Kull engedélyezte a túláradó örömmel hálálkodó Delcardesnek, hogy ahhoz menjen feleségül, akihez akar.

– Uram, ez nem afféle pogány tabu, amilyeneknek a régi törzsed hódol. Inkább politikai fogás, hogy megőrizzük a békét Valúzia és a varázserejű tólakók között.

– A mi tabuink pedig arról gondoskodnak, nehogy fölöslegesen háborgassa valaki a tigrisek és a sasok láthatatlan szellemét – jelentette ki Kull. – Nem igazán látom a különbséget.

– Bárhogyan is legyen, király uram – intette Tu –, Thulsa Doomtól óvakodnod kell; most eltűnt ugyan egy másik dimenzióban, és amíg odaát lappang láthatatlanul, nem jelent veszélyt számunkra; csakhogy előbb- utóbb vissza fog térni.

– Ó, Kull – sóhajtott Ka-nu, a vén csirkefogó –, milyen nehéz az én életem a tiédhez képest! Zarfhaanában például módfelett leittuk magunkat Bruléval, a végén le is bukfenceztem valami lépcsőn, és kékre-zöldre zúztam a sípcsontomat. Neked meg semmi dolgod naphosszat, csak heverészel tétlenül uralkodásod hervadó babérjain!

Kull szótlanul végigmérte, majd tüntetően hátat fordított neki, figyelmét a szundikáló Saremesnek szentelve.

– Nem boszorkánymacska ez, Kull – mondta Lándzsás Brule. – Biztos nagyon bölcs, de az emberi szót nem érti. A pillantása mégis lenyűgöz a méltóságával; pedig csak egy macska, semmi több.

– Meglehet, Brule – mondta Kull, és kedveskedő mozdulattal végigsimított Saremes puha, selymes bundáján. – Macskának macska; de világlátott, és igen-igen öreg.

 

(Kornya Zsolt fordítása)